Mesemondó mint turista - Tara és a Nemzeti Leprikón Múzeum

A sok fellépés mellett azért akadt idő arra is, hogy egy kicsit turista legyek. Az iskolai fellépés után például, mivel amúgy is Meath megyében voltunk, Nuala előzékenyen elfurikázott engem és Markust a közeli Tarába. Itt tavaly már jártam egyszer, de sajnos akkor szakadt az eső, és mindössze tizenöt percünk volt körbeszaladni, mert tartani kellett a csoportprogramot. Ezúttal azonban minden kötöttségtől mentesen, és egy csepp eső nélkül barangolhattuk be az ír mitológia és történelem egyik legfontosabb helyszínét.

Rajtunk kívül szinte senki sem volt a dombon. Tarába nem kell belépő, sőt, áramszünet miatt még a kávézó és az ajándékbolt is zárva volt, így kevés embernek jutott eszébe, hogy hétköznap ebéd körül pont ott kószáljon. A szombati havazás után eléggé cuppogott a sár a dombokhoz vezető ösvényen, de amint beértünk az egykori erőd területére, a fűben sokkal kellemesebb volt a séta. Egy nagy csapat hangos varjú gyűlésezett éppen Cormac király egykori lakomatermében. Nagyon fotogénnek bizonyultak az esőfelhők és az ősi sáncok között:

Miután megmártóztunk a kilátásban, és a lelki szemeim előtt megint lejátszódtak a kedvenc legendáim (Tara égésével az élen), átmásztunk a sáncokon, és kerülő úton hagytok el Tarát. Tettük ezt azért, mert a domb szélén áll a Tündérfa, egy nagyon öreg, két törzsű galagonya, amit az írek és főleg az ír utazók közül sokan ma is szent faként tisztelnek. Erről tanúskodnak az ágakra kötözött szalagok, a fa tövébe szórt cukorkák, pénzérmék, és egyéb ajándékok. Ilyen fákat és bokrokat tavaly is láttunk már, de a tarai természetesen különösen népszerű.

Tara nem kiépített turistacélpont; tulajdonképpen csak egy nagy zöld domb sáncokkal, pár emléktáblával, és néhány ezer év lenyűgöző történelemmel. Sáros, szeles, sokszor esős, gyönyörű a kilátás. A Túszhalomban csontvázak nyugszanak, és állítólag tündérek laknak. Olykor tele van friss vágott virággal (általában a napforduló környékén), és remek hely kutyafuttatásra. Minden Írországba látogató utazónak feltétlenül ajánlom.

A másik szórakozás, amire feltétlenül akartam időt és pénzt áldozni a dublini tartózkodás alatt, a Nemzeti Leprikón Múzeum felnőtt mesemondó estje volt. Itt is jártam már tavaly, de akkor a nap közben tartott "családi" tárlatvezetésen vettem részt, az esti műsorra nem jutottam be. Most viszont, a dublini kör utolsó estéjén, pont volt még két szabad jegyük, hogy Richard Marsh mesemondó barátom társaságában meghallgathassuk a cenzúrázatlan éjszakai előadást is. A műsor Dark Land (Sötét Föld) címen fut, és minden este másvalaki mesél; amikor Richard meghallotta a portán, hogy aznap este Emily Collins lesz színpadon, azonnal rávágta, hogy "she's worth it." És tényleg megérte.
Emily bő fekete szoknyában, fekete kiskabátban, elegáns topánkákban perdült elénk a múzeum várótermében (ami az alkalomhoz illően sejtelmes vörös fénnyel volt bevilágítva). Ahhoz képest, hogy tréfás volt, közvetlen, és lendületes, soha egyetlen véletlen szünet, egyetlen félrecsúszott kifejezés sem volt az egész előadásában. Megnyitotta előttünk a múzeum kapuit, és ismét végigmehettem a már ismert temeken - de ezúttal minden vagy sötét volt, vagy sejtelmes zöld, vörös, kék fényben úszott. Az első történetet az "ír parasztkunyhó" teremben hallottuk, az apró ágyon, padon, földön ülve, miközben a tetőn hangosan dobolt az eső. Az egyetlen gyertya fényénél Emily elmondta nekünk az O'Neill család banshee-jének szomorú legendáját; a lányét, akinek az apja megsértette a tündéreket, és ezért büntetésül a tündérek elrabolták magukkal, hogy a távolból sirassa a rokonait. A következő teremben, az arannyal teli edényt körülülve, a múzeum névadói, a leprikónok is szóba kerültek. Itt egy felelőtlen ifjú került bajba, mert nem fizette ki a cipőket, amiket egy leprikóntól kapott - és szó szerint ráment a bőre is az ígéretre. Ezzel a pompás népmesével borzongó hátunk mögött érkeztünk a Sidhe föld alatti bronzfalú termébe, ahol egy valódi királylegenda következett - testvérgyilkos királyról, kínzástól megnémult királyfiról, saját élete árán a férjéért bosszút álló királynéról. Remek történet volt, és Emily olyan beleéléssel, olyan hanghordozással és arckifejezésekkel mesélte, hogy zengett tőle az egész föld alatti birodalom. Innen a színét vesztett szivárványon átvonulva még egy terem várt ránk: Az éjszakai erdő. Itt már annyira sötét volt, hogy Emilyt a fekete ruhájában nem is láttuk; pont csak az arca fehér formáját lehetett kivenni a fekete háttér előtt, és a két kezét, amikor mozogtak. Az erdei kút mellett Cú Chulainn és a fia tragikus történetét hallgattuk meg. Emilynek nem volt túl fényes véleménye az ulsteri hősről (nekem se szokott lenni), de egy pillanatig sem parodizálta ki a legenda komoly pillanatait. A többin viszont jókat nevettünk. Így kicsit oldottabb is lett a hangulat, mire eljött az idő, hogy elhagyjuk a múzeumot. Emily elköszönt, és azonnal be is olvadt az árnyak közé - várt rá a következő csoport.

Sohasem gondoltam, hogy ilyen mondat esik majd ki a számon, de a Nemzeti Leprikón Múzeumot is csak ajánlani tudom minden utazónak.

A Mesemondás Világnapja 2018 - Az ír kölykök jó fejek

Vannak fellépések, amik egyszerűen felvillanyozzák az embert. A mai pont ilyen volt.

Ma reggel egy Ratoath nevű kisvárosba mentünk, Dublintól északra, hogy egy általános iskolában tartsunk mesemondó előadást. A negyedik évfolyamot jelölték ki célközönségnek, akik még nagyban kergették egymást az udvaron (lányok szürke szoknyában - térdzokniban, fiúk piros melegítőben), amikor megérkeztünk. Egy nagyon kedves és nagyon izgatott tanárnő vezetett minket a mesélés helyszínére - ami nem volt más, mint az iskola Mesemondó Terme. Mert nekik ilyen is van ám. Már akkor tudtam, hogy jó helyre kerültünk, amikor megláttam az ajtót az üdvözlésekkel:

(Fáilte annyit tesz, üdvözlet)

A Mesemondó Terem maga pont az, aminek hangzik: Mindenestül úgy van kialakítva, hogy teret adjon a rendszeres mesélésnek, és a helyi legendák világába repítse a gyerekeket. Mutatom:

És persze nyolcvan tízévessel megtöltve még sokkal jobb hangulatot sugárzott az egész.

Mivel nem fért be az egész évfolyam egyszerre, úgy döntöttünk Markussal, helycserés támadást indítunk: Fél órát töltünk az egyik csoporttal, majd fél órát a másikkal, és a végén mindketten visszatérünk a Mesemondó Terembe kérdésekre válaszolni. Nuala, mesemondó háziasszonyunk (és ideiglenes sofőrünk) bemutatott minket a gyerekeknek, majd Markus ment a másik osztályba, míg én a mesebirodalomban maradtam.

Már az elején lehetett látni, hogy nagyon jó arcok a gyerekek. Az egyik kislányon cicafülek voltak. Mire az összes csoport elhelyezkedett, roskadásig meg is telt a terem, és mindenki készen állt a mesehallgatásra. A szokásos kezdésemnek (melyben magyarul elmondom az Egyszervolt-holnemvolt formula lehető leghosszabb verzióját) fergeteges sikere volt; még az angol fordítását is hangos lelkesedéssel fogadták. Rögtön utána garabonciásokat meséltem; attól a ponttól, hogy felbukkant a garabonc a színen, meg voltak véve a gyerekek kilóra. Kicsit meg is kellett állnunk elbeszélgetni róla, hogy igen, Rowlingnak igaza volt, minden országnak van varázslóiskolája, de ez a mese jóval régebbi, mint a Harry Potter könyvek (és persze a garabonciás-iskolában mindig kinyiffan valaki). Ettől csak még jobban izgalmomba jöttek. Innen már sétagalopp volt a sárkányon repülés, a varázskönyv, meg az összes többi. A mese végeztével megkérdeztem, mondhatok-e olyan sztorit, ami egy kicsit félelmetes - persze soha nem volt még gyerekcsoportom, ahol erre ne dörgő "IGEEEEEEN" lett volna a felelet. Ezért aztán másodszorra elmondtam a Szépen szóló pelikánmadarat - és itt kezdett úgy istenigazából bekapcsolódni a gyerekcsapat is a mókába:

- Amikor megkérdeztem, mit tudnak a királylányokról, az egyik lány felvetette, hogy békákat szoktak csókolgani - amire rögtön el kellett árulnom neki, hogy eredetileg falhoz kell vágni a békát, a csókot csak később költötték hozzá. Ez osztatlan sikert aratott a lányok körében.
- A kincsekkel teli elvarázsolt kastély nagyon felkeltette az érdeklődésüket. Amikor megemlítettem, hogy az első szoba tele volt arannyal, két kislány az első sorban széles vigyorral rákezdett a pantomimjátékra:

- Az aranyra és ezüstre rákontrázva elmondtam, hogy a következő teremben halmokban álltak a drágakövek, mire a lányok elkezdtek képzeletbeli drágakő-kupacokban hóangyalost játszani
- Amikor a lány az utolsó ajtót is ki akarta nyitni a pelikánmadár figyelmeztetése ellenére, mind a nyolcvan gyerek egyszerre visított fel, hogy "NA NEEEEEE"
- Amikor a három gonosz királyfi a verembe lökte a másik királylányt, az egyik kisfiú a sarokban, tökéletes időzítéssel és rettenetesen vésztjósló hangon, megszólalt, hogy "Dan-dan-DAAAAAN!" (Ezen a ponton majdnem összeestem a röhögéstől)

- Amikor a gyűrű az ágy alá gurult, és majdnem leleplezte a királylányt, az egyik kislány szinte vidáman kiáltott fel, hogy "UPSZ!"

Egyszóval teljes mértékben rockkoncert-hangulata volt az előadásnak. Meg kellett állapítanom, hogy egy ír osztályban nem egyetlen ügyeletes trickster van, hanem nagyjából egy tucat.

A mesélés gyors csákányváltás után a másik teremben folytatódott. Itt csak egy sztorira volt időm, így a Csodakutat választottam, mert szeretem, hogy visszabeszélnek benne a királylányok az apjuknak (és mégsem lehet Írországot itthagyni legalább egy jó ördögös sztori nélkül). A csapat másik fele hasonlóan lelkesen és hangosan reagált a mese egyes részeire, és utána még arra is maradt időnk, hogy kérdéseket tegyenek fel - olyanokat, mint hogy hány országban jártam eddig, honnan szedem a meséimet, és hogy szoktam-e hibázni a színpadon.

Az egy óra úgy elrepült, mintha öt perc lett volna. És ekkor még hátra volt a legjobb része a napnak: Mituán mi befejeztük a mesélést, a gyerekeken volt a sor. Az iskolában ugyanis zajlik egy mesemonó program, melynek keretein belül a gyerekek a saját szavaikkal mesélnek saját maguk által választott (sőt, sokszor saját maguk által kitalált) meséket. Közülük hatan vállalkoztak halált megvető bátorsággal arra, hogy az évfolyamtársaik (és a két külföldi vendég) előtt elmondják a meséjüket. Én már az ötlettől is elolvadtam, de ami utána következett, az tényleg mindent vitt.
Az egy dolog, hogy a kölykök zseniálisak voltak. Volt a sztorik között saját kreálású "minden tanár vámpírrá változott az iskolában" horror, filippínó népmese amit a kislány az anyukájától tanult, aranyhal-történet profi színész játékkal (dőltem a röhögéstől), és természetesen leprikón-legenda is. Ami viszont teljesen lenyűgözött, az a többi gyerek hozzáállása volt. Nem csak figyelemmel hallgatták a társaikat (pedig ezerszer hallották már őket próba közben), hanem nevettek, tapsoltak, és éljeneztek is (még akkor is, amikor az egyik kislány teljesen elvesztette a rögtönzött mese fonalát). Minden mese után kérdéseket és megjegyzéseket tehettek; minden egyes megjegyzés pozitív volt, és minden egyes kérdés intelligens és figyelmes ("melyik a kedvenc pillanatod a mesédben?"). Teljesen meg voltam hatódva a gyerekektől. A csodálatom pedig csak fokozódott, amikor a tanárnő elárulta, hogy nem ő tanította be se a kérdéseket, se a támogató viselkedést - egy magától jött az egész csoportnak. Egy gúnyos poén nem hangzott el sehonnan.

A mesélés végeztével a gyerekek ajándékkönyveket nyújtottak át nekem és Markusnak (ír mesék!!!), és sokan még pakolás közben is odajöttek beszélgetni hozzánk (avagy csak pacsizni egyet). A tanárnő végtelenül büszke volt rájuk, és lehetett is. Régen volt utoljára ilyen zseniális közönségem.

A Mesemondás Világnapja 2018 - Visszatérés Dublinba

Minden évben a tavaszi napéjegyenlőség idején, március 20-án ünnepeljük a Mesemondás Világnapját (World Storytelling Day). Ilyenkor mesemondó előadások százait rendezik meg a világ körül, abban a tudatban, hogy ezen a napon mind egyszerre mesélünk, együtt ünnepeljük az élőszó varázsát.
Amikor meghívást kaptam, hogy csatlakozzak Dublinban az Ír Mesemondó Szövetség ünnepi programjához, bevallom, visítva ugráltam az ágyon egy darabig. Tavaly jártam először Írországban (áradoztam is róla eleget), sok jó mesemondó barátom él ott, és alig vártam, hogy visszatérhessek. A hivatalos fellépés hab a tortán: Azt jelentette, hogy nem csak eltölthetek néhány napot Dublinban, de ráadásul fizetik a költségeimet is. Nekem csak annyi dolgom volt, hogy vigyem magammal a témához illő legjobb magyar meséket.
A Mesemondás Világnapja ugyanis minden évben egy adott témához kötött. Idén a "Bölcs Bolondok" volt a téma (bár senki se érti, miért nem írtak egyszerűen Trickstereket, de mindegy). Rajtam kívül még egy külföldi mesemondót, Markus Luukkonent hívták meg, Finnországból. Markust is régóta ismerem már, így az utazás rögtön a kezdetektől barátságos, családias hangulatban telt.

Érkezéskor Nuala Hayes, a mesemondó szövetség elnökasszonya várt minket a reptéren, és fuvarozott el a hotelbe, ami a város szívében, a Parnell Square sarkán áll (az ablakomból pont rálátok az Emlékezés Kertjére, és benne a Lir Gyermekei szoborra, ami talán a kedvenc szobrom az egész városban). Mivel 19-én landoltunk, a délutánt és az estét Markussal kettesben a városban való császkálással töltöttük; átkeltünk mindenféle hidakon, benéztünk mindenféle boltokba, meglátogattuk Molly Malone híres szobrát, és hallgattuk az utcai zenészeket. Mivel két nappal voltunk Szent Patrik napja után, és az előző napon sűrű havazás miatt minden rendezvényt töröltek, a város szokatlanul kihalt és csendes volt kora este, szinte csak a turisták lézengtek benne.

A mesemondás 20-án reggel vette kezdetét. Először Bray-be, egy szomszédos városkába utaztunk, a Mermaid Arts Centre nevű helyre, ahol színházi előadást szerveztek nekünk: Két helyi iskola tinédzser diákjait hívták össze közönségnek. Az egyik suliból egyenruhás, szürke szoknyás, fekete térdzoknis, 15-16 éves lánycsapat érkezett, a másikból pedig 13 évesek vegyesen, egyenruha nélkül. Összesen körülbelül százötvenen ültek a nézőtéren, itt-ott helyi érdeklődőkkel, anyukákkal és gyerekekkel fűszerezve. Maga a helyszín első rangú kiszolgálásban részesített minket: Kaptunk profi mikrofonokat, rendes világítást, kávét, teát, sőt, még a FEST Európa-térképét is kifüggesztették a fejünk fölé. Hetvenöt percet kaptunk, hogy bemutassuk a kölyköknek, mi is az a storytelling - a tanárok állítása szerint még soha nem találkoztak vele.

Markussal úgy döntöttünk, felváltva fogunk mesélni. A sort ő nyitotta meg, egy személyes sztorival, ami aztán lassan családi sztorivá, majd egy rászedettördög-mesévé alakult. Ezután én következtem; Futika meséjét választottam, egy vajdasági magyar sztorit, mert végtelenül szeretem, hogy az izgága, folyton futkosó főhős végül megmenti azt, aki a furcsasága ellenére befogadta őt. Minden osztályban vannak gyerekek, akik nem tudnak nyugton ülni; az ő kedvükért választottam a mesét. Utána megint Markus következett, aki ezúttal a Kalevalából hozott egy nagyon érdekes részletet, amelyben egy varázsló asszony mágikus módon gyógyít meg valakit; csak kapkodtuk a fejünket a mindenféle őrült képek között, de Markus lendületes előadása mindenkit magával sodort. Ezt követve bemutattam a gyerekeknek Mátyás királyt, és elmeséltem a Gyevi bírót. Nagyon szeretem ezt a sztorit külföldi közönségeknek mesélni; a felnőttek jókat derültek rajta, a gyerekek pedig a végén már minden mondat után maguktól kántálták, hogy "Kivéve a gyevi bírót!" Innen ismét Markus váltott fel, aki egy személyes sztorit mesélt a gyerekkori szerelmeiről. Amikor ahhoz a jelenethez ért, hogy virágot vásárolt a spórolt pénzéből egy beteg osztálytársának, mind a száz tinédzser lány a közönségben hangos "Aaaaaaaaah!" sóhajtásban tört ki; annyira cuki reakció volt, hogy majdnem lefordultam a színpadról. Innen persze egyértelmű volt, hogy a románc lesz a telitalálat. Gyorsan ki is cseréltem az ötletem a záró mesére, és a felhőkön járó fiú helyett a Tündértó titkát vettem elő. Meg is lett a kellő hatás; Ágnest és Pistát kis közönségünk ugyanolyan olvadozós "Aaaaah!" sóhajokkal jutalmazta, mint az előző romácot. A hab a tortán az volt, hogy az előadás után az egyik srác odaszaladt Markushoz, hogy megkérdezze, mi lett később a lánnyal. Megint megállapítottam, hogy tiniknek szerelmet érdemes mesélni, minden mennyiségben (és nemtől függetlenül).

20-án este került aztán sor az "igazi" ünnepi fellépésre: A Poetry Ireland (Ír Költők) és a Storytellers of Ireland (Ír Mesemondók) közös estjére, melyet felnőtteknek hirdettek meg, és a Parnell tér egyik ódon épületében hoztak tető alá. Hatan voltunk műsoron, három költő és három mesemondó; csinos, nagyjából harminc-negyven fős közönségünk szépen megtöltötte a termet. Nuala Hayes konferált fel bennünket, aki a Bölcs Bolondok témát természetesen egy rövid trickster-mesével vezette fel (az a Naszreddin-sztori, amiben a hodzsa a ruháit eteti, csak olasz változatban). Utána felváltva ragadtak mikrofont költők és mesemondók. Moya Cannon több rövidebb verset olvasott fel; mindegyik valahogyan az emberi bolondsághoz és bölcsességhez kapcsolódott (többek között szó esett a szamárfülű királyról is). Markus megint csak az őseit meg az ördögöt vette elő, de itt a felnőtt közönségre való tekintettel tovább szőtte a mese fonalát, míg annyira rá nem lett szedve szegény ördög, hogy a saját péniszét fogyasztotta el kolbász helyett... A második költőnk Paula Meehan volt, egy apró, elegáns, és végtelenül humoros hölgy, aki mellesleg színdarabokat is ír. Azt mesélte el, hogyan bukott meg egy darabja amerikai producerek szemében, és a darabból olvasott (sírva röhögős) részletekkel támasztotta alá a ballépést (az egyik szereplő ugyanis az amcsikon poénkodik benne). Utána következett Jack Lynch, másik házigazdánk és jó barátunk, aki egy donegali népmesét mondott el három asszonyról, akik azon versenyeztek, ki tudd nagyobb hülyét csinálni a férjéből. Mivel a sztori eredetileg jó fél óra hosszú, Jack katonás tempóban masírozott végig rajta, és sikerült (nagy nevetések közepette) negyed órába sűrítenie. Őt követtem én. A sok kacarászás után egy szívemhez közel álló bölcs bolondról meséltem: Tündér Ilona álmát vettem elő, ami az első Pályuk Anna mese volt, amibe beleszerettem. A közönséget teljesen elbűvölte az elvarázsolt erdő, meg a szörnyű nevű főhős; utána többen odajöttek elmondani, hogy mennyire szerették hallgatni a tündérmesémet (és mivel vittem példányokat az új könyvemből, többen vásároltak is, hogy hazavihessék Pályuk Anna legszebb meséit magukkal). Az estet Theo Dorgan költő zárta. Két rövidebb mese közé ékelt be egy hosszabb verset, ami az 1916-os lázadásról szólt; teljesen más oldalról kapcsolódott a bölcsek és bolondok témájához. Arról beszélt, hogy tulajdonképpen bolondnak kell lenni hozzá, hogy fellázadjon az ember, amikor minden ellene szól - de mégiscsak bölcs bolond, aki megteszi, amikor a helyzet tarthatatlan. A vers szépséges volt, de szomorú, ezért Theo utána még elmondott egy rövidke mesét Naszreddin hodzsáról, aki egy lezárt határon át csempészett dolgokat. Így az este végül mégiscsak kacagással zárult. Miután feloszlott a közönség, átmentünk a szemközti épületben a Tanárok Klubjába, ahol sör és egyéb italok mellett éjszakába nyúlóan beszélgettünk, sztoriztunk még.

Azt hiszem, alaposan sikerült megünnepelnünk a Mesemondás Világnapját.

A görögök nagy mesemondók (Népmesék nyomában a világ körül 75. - Görögország)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

A sorozat ezzel a bejegyzéssel rövid szünetre megy. Májusban folytatjuk az utazást!

Modern Greek Folktales
Richard McGillivray Dawkins
Greenwood Press, 1974.

Ezt nevezzük alapos munkának. Avagy alapműnek. Dawkins 84 görög népmesét válogatott a kötetbe, azzal a céllal, hogy lefedje velük a modern görög mesekincs minden egyes típusát. Ezzel persze lehet erősen vitatkozni, mindenesetre dicséretes gondolat, hogy a legismertebb görög mesetípusok mind képviselve vannak a kötetben (és néhány egyedi ritkaság is). Ahol van egyenes párhuzam, ott az Aarne-Thompson számokat is megjelöli, és minden meséhez listát közöl az ugyanabba a típusba tartozó más görög szövegekről, a kutatók (én) legnagyobb örömére.
Minden fejezet ugyanúgy épül fel: A mesetípus részletes bemutatásával, a különböző görög variánsok ismertetésével, más kultúrákból hozott párhuzamokkal, a görög források listájával, és a típus egyes elemeinek mélyebb értelmezésével kezdődik, majd következik maga a (Dawkins által fordított) meseszöveg. Néha egy típusra kettő is, ha érdekes kontrasztot alkotnak, máshol viszont a szöveg maga kimarad, ha teljes egészében hasonlít ismert mesékre (pl. Hófehérke). Így nem csak magukat a meséket olvasgathattam nagy élvezettel, hanem rengeteget megtudtam arról is, Görögország egyes részein milyen verziókban fordulnak elő, honnan származnak, és milyen szimbólumok rejlenek bennük. Ez utóbbit különösen élveztem - kiderültek olyan dolgok, mint például hogy miért szezám a "Tárulj, szezám!", és miért is "három alma" hullik az égből. Kár, hogy nem minden országhoz készült ilyen gyűjtemény...

Fénypontok

Mutatom, mennyire tetszett a könyv

Az egyik legjobb sztori a kötetben A Drágakő-hegy és a Galamblány című volt. Az egyik kedvenc mesetípusomat, a Drágakő-hegyet kombinálta egy viszonylag barátságos szörnyeteggel és egy elveszett feleséggel - aki miatt a hős másodszorra is hagyta magát felküldeni a hegyre, és hagyta a fenébe a drágaköveket. Sőt, a végén még a szörnyet is meggyógyították a galamblányok. Szintén lelkesen üdvözöltem a Varázslatos Madár meséjét, ami kedvenc típusom a mongol Aranyat Köpködő Királyfi óta; itt viszont a madát megevett belsőségei nem aranyat és ezüstöt adtak a főhősöknek, hanem különleges képességeket (többek között gondolatolvasást is). A Vadász Fia már régről ismerős volt; annak idején a saját gyűjteményembe is beválogattam a segítő miatt, aki földrengést tud előidézni.
Nagyon tetszett a Fiú vagy Lány? mese, ahol egy király a lányát, egy másik pedig a fiát küldte el az Élet Vizéért, hogy lássák, a fiúk vagy a lányok érnek-e a többet. Természetesen a lány győzött, aki fiúnak adta ki magát, és menet közben ezzel sikerült jól összezavarnia az Északi Szelet - akivel végül mégiscsak egymásba szerettek.
Az egyik legszórakoztatóbb mese a kötetben A fiú és a három barátja című volt. Ez tuladjonképpen három mese a mesében: Egy Világszépet kereső fiú három barátot szerez az úton - a Nap Fiát, a Hold Fiát, és a Tenger Fiát. Menet közben meg-megállnak, míg minden kísérőnek jut feleség, egy-egy beágyazott mesetípuson át: A Nap Fiának az Üveghegyi Királykisasszony lóval ugratós próbáján át, a Hold Fiának a Széttáncolt Papucsokkal, a Tenger Fiának pedig a Szótlan Szutlánkisasszonnyal, amibe még bele volt ágyazva a Varázslóinas meséje is. Mese a mesében - olyan volt az egész sztori, mint egy többemeletes torta... A Szótlan Szultán(Király)kisasszony amúgy külön típusként is szerepel a könyvben. Többek között a Bolhabőr meséje is bele van ágyazva.

Nagyon tetszett a Világszépe keresése című mese is. Itt egy elrejtett királykisasszonyt kellett megtalálni, aki végül maga adta tudtára a kiválasztott királyfinak, hol keresse őt. Szintén szerethető volt A királykisasszony kendője, amelyben egy (nővérei által) őrültnek tartott lány segített a királykisasszonynak megtalálni elveszett szerelmét. Az Alvilági Házasság mitológiai eredetű lehetett; egy lány tévedt az Alvilágba, ahonnan virágokat hozott fel, és később vissza is tért, hogy feleségül menjen az Alvilág Urához (helló, Perszephoné!). És ha már a halálnál tartunk: Szép és szokatlan volt Az asszony, aki látta a Halál Angyalát története; amikor egy asszony bármit kérhetett az angyaloktól, azt kérte, láthassa, hogyan jelenik meg az angyal a halottas ágyaknál.
Sok szempontból érdekes mese volt az Emberhús, amelyben egy titokzatos idegen, az Alvilág Ura vitt magával menyasszonyokat, és emberi húst kínált nekik, hogy vele maradhassanak (helló, Perszephoné!). A legkisebb lány, aki végül a felesége lett, egy kulcsot talált a férje köldökében, amíg aludt, és a kulcsot elfordítva ajtót nyitott a férje hasán keresztül az egész világra. Ez állítólag gyakori motívum a görög mesékben, és a szerző utalt egy zseniális albán változatra is, amit rögtön fel is vettem Albániához az olvasmánylistára. Klasszikus görög horror volt a Strigla meséje, amelyben egy fiú hős küzdött meg vámpírrá változott húgával.

Esthajnalcsillag és Fiastyúk

A legtöbb mesetípus már ismert volt, de még ezeknek is akadtak szépséges és/vagy váratlan variánsai. A kisfiú és a nővére mese pl. a mi Szép Cerceruskánk rokona volt, csak itt a kisfiú (aki a lány mostohájának volt a fia) mentette meg a nővérét a mostohától, és együtt indultak el vándorolni. A mese végére az égbe menekültek az üldözőik elől, és belőlük lett a Fiastyúk és a Hajnalcsillag. A Tenger Fia a Grimm-féle Tavitündér meséje volt, kombinálja azzal a motívummal, amikor a hős oroszlánná, sassá, és hangyává tud változni - végül mindhárom formájának hasznát vette, hogy megszabaduljon a vízitündér átkától. Borzasztóan érdekes A lány, akinek két férje volt című mese - ez a törökök Sárkányhercegére emlékeztetett, csak itt még meg lett fejelve azzal, hogy a főszereplő lány a (leendő) mostoha unszolására megölte a saját anyját, és ezért kellett sárkánydajkaként vezekelnie... A mese nem is végződött happy enddel. Anyagyilkosság egyébként előfordult a helyi Hamupipőkében is, csak ott a hősnő (a legkisebb lány) nem vett részt benne. A Só meséje ugyanúgy indult, mint az ismert mesetípus, ám itt a király nem elüldözte a legkisebb lányát, hanem egyenesen feleségül adta az első szembejövő szegény emberhez (akiről kiderült, hogy remek férj). A végén a lány maga találta ki a sótlan vacsorát az apja megleckéztetésére.

Néhány mese esetében a szerepcsere volt érdekes. A lány, aki állathoz ment feleségül (a címmel ellentétben nem állat volt, hanem egy óriásasszony szörny-fia, Pézsma és Borostyán nevezetű) például a Rózsa és Ibolya féle ördögnek szolgálós és aztán elmenekülős mese volt, csak itt épp a fiú segített a lánynak megoldani a lehetetlen feladatokat. Egy jegyzetből tudtam meg, hogy az Álomlátó fiúnak (a mi Kékfestőinasunknak) is van olyan görög változata, amiben az álomlátó főhős lány. A könyvben szereplő álomlátó fiú egyébként érdekes módon nem csak az őt megmentő királylányt vette feleségül, hanem (török mintára) azt a furfangos királykisasszonyt is, aki a feladványokat küldte az ellenséges udvarból. A szerencse keresése mesében ezúttal egy (dühös) öregasszony volt a főszereplő, aki a Halhatatlan Naphoz ment, hogy számon kérje rajta a saját (és mások) szerencséjét. A történet jól végződött, az anyóka elégedetten tért haza (annak ellenére, hogy még csak meg sem gazdagodott). Cserébe a kontrasztos meseszövegben egy fickó, aki megpróbálta megpiszkálni saját szerencséjének (szó szerinti) forrását, beletört egy gallyat a csapba, és a szerencséje teljesen elapadt; utána az élete totális szerencsétlenségek sorozatából állt, az ismerősei legnagyobb jóakarata ellenére.
Utalás történt egy férfi "Borsószem királykisasszonyra" is, de sajnos csak zanzásított formában, meseszöveg nélkül.

Kapcsolatok

Ukrajna, Moldova, és Bulgária után itt is felbukkant a mese, ahol a lány enni visz a fivéreinek a földekre, de egy sárkány mindannyiukat elrabolja. Az utólag született, megmentő fiútestvér itt varázslatos módon nem borsóból vagy egyéb ételből fogant, hanem az anyja saját könnyeiből: az özvegyasszony összegyűjtötte és megitta őket. Legutóbb az USA-ban találkoztam azzal a típussal, ami itt Az aranyműves felesége címen futott (és amelyben két jóbarát megszöktetett egy nőt zsarnokoskodó férjétől).
Külön tetszett az állat-vőlegény típusú mesében, hogy itt az állat(rák)bőrbe bújt fiú volt az, aki a szülei távollétében előbújt, és kitakarította a házat. A varázslatos sógorok meséje a Grimm-féle Kristálygolyóhoz volt hasonló, de itt a gonosz nem egy, hanem rögtön három tojásba osztotta el magát: egyben volt a látása, egyben az ereje, egyben pedig az élete (helló, Voldemort). A fiú és az őrzője a "hálás halott" mesetípusba tartozott, de tetszett az az apró részlet, hogy a királyfit senki sem szerette, és azért szedte össze a hálás halottat, mert az apja kijelentette, hogy lefejezteti, ha nem szerez legalább egy barátot. A lány, akit az apja akart feleségül venni a Kalapvári Kisasszony meséje volt; ebben meg az tetszett, hogy a bálból való menekülés közben a lány húzta le a királyfi gyűrűjét és vitte magával, hogy később visszajöjjön érte. A három mérő só meséje a "szemtelen lány" mesetpusába tartozott, ahol egy feleség folyamatosan átverte a férjét, hogy bizonyítsa, ő az okosabb (ld. Violetta a Pentameronéból, vagy az amerikai Bazsalikomlány). A lány, aki háborúba ment a "királylányból királyfi" mese egy csinos változata volt - a jegyzetekből pedig megtudtam, hogy létezik olyan variáns, ahol királyfi változik királylánnyá. Az okos lány meséje itt is előfordult, a "titokzatos beszédű lány" verziójában: Egy királyfi keresett olyan feleséget, akivel rejtvényekben beszélve is szót tudott érteni (azt is megtudtam, hogy ezt görögül "varjúbeszédnek" hívják). Találkoztam még egy mesével, ami a saját könyvemből a távol-keletről volt ismerős: A három férfi és a bíró szereplői mind különlegesen éles érzékszervekről, és Sherlock Holmes-i megfigyelőkészségről tettek tanúbizonyságot.

Hova tovább?
Kis ugrással Máltára!

A teremtés sem tökéletes (Népmesék nyomában a világ körül 74. - Bulgária)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Bulgarian Folktales
Assen Nicoloff
Cleveland, 1979.

A kötetben 82 történet van - egészen pontosan 12 állatmese, 19 tündérmese, 23 legendamese, és 28 anekdota. Legtöbbjüket a szerző különböző 19. századi gyűjtők anyagából válogatta, és fordította angolra. A részletes bevezetőből sok mindent megtudunk a bolgár mesehagyományról és mesetípusokról, és a gyűjtések történetéről is. A szöveg néhol kicsit furán hangzott a szokásos népmesei nyelvezethez képest, de nem tudom, ez a fordítás vagy az eredeti szövegek hibája-e (olyan, nekem szlengnek hangzó szavak szerepeltek benne, mint az "oldster" és a "buddy"). A könyv végén a mesékhez bőséges jegyzetek tartoznak (forrással, típusszámmal), valamit szószedet, bibliográfia, típusmutató, és tárgymutató is.

Fénypontok

Dobri, a jósgos favágó meséje leginkább a szimpatikus főhős miatt fogott meg. A favágó minden élőlénnyel kedves, gyengéd, és ezzel olyan varázserőt nyer, ami egy aszály sújtotta királyságot is fel tud virágoztatni. A hatalmát nem használja rosszra, és büntetni is csak egyszer büntet vele - a gonosz királynét változtatja kuvikká.
A repülő ló meséje az Ezeregyéjszakából már ismerős volt (ott Ébenfa Paripa címen fut), de nagyon sok részletében szebben lett kiszínezve, és így jobban is tetszett. A fából készült csodalovat egy fiú készítette, hogy bebizonyítsa, tehetségesebb ács a mesterénél; aztán rögtön meg is akarta semmisíteni, hogy ne kerüljön rossz kezekbe. A mese második fele egy zsidó mesére emlékeztetett, amikor álruhás királylányból uralkodó lett, és igazságott tett azokon, akik vándorlásai közben rosszul bántak vele.

Várnai szerelmes sárkányok

Szomorú verzió volt a lóvá tett ördög meséjére Trak Apó és az Utoló Sárkány találkozása. A mese elején szó volt a sárkányhősök dicső népéről, akik fényes pácélban jártak, csatákat nyertek, és ha halandó lányokkal mulattak, mindig gondosan félrehúzták a kígyófarkukat, hogy a lányok le tudjanak ülni. A sárkányok idejének a puskapor megjelenése vetett véget, az utolsót pedig Trak Apó főzte meg egy kondérban.
A legendamesék között is voltak érdekesek - Például arról, Hogyan teremtették a földet, amelyben Isten és egy Anasztáziusz nevű ördög vetélkedtek egymással; Anasztáziusz lyukakat furkált a napon száradó agyagemberekbe, és ezért mindig kiszivárgott belőlük a lélek... Arról is szólt legenda, Miért van magasan az ég, ami meglepően hasonlított sok óceániai mítoszra (you're welcome). Nagyon mókás volt a Mikor és hogyan készültek az emberek című sztori, amiben Isten az első pár ember saját kezűleg még tökéletesre formálta agyagból, de aztán rájött, hogy formából gyorsabban és egyszerűbben tudja őket sorozatban gyártani, így átállt a tömegtermelésre, de azok már nem sikerültek olyan jól. Megtudjuk azt is, Miért nem házasodott meg a Nap - azért, mert az emberek elhitették vele, a házasság szívás, mert féltek, hogy sok kis Nap születik majd, és felégetik a földet. Egy másik történetben a sün teszi ezt, amiért is mindenki haragszik rá, hogy megfúrta az égi esküvőt - ezért kap tüskéket a Naptól, önvédelemre.
A történelmi legendák közül a legérdekesebb a19. század derekán élt Rumena története volt - egy nőé, aki otthon hagyta a fiát és a férjét, és elment a hegyekbe, hogy egy rablóbanda élére álljon, és harcoljon a törökök ellen. Az ellenség rettegett tőle, a helyiek nem adták fel, és mindenki a "hegyek királynőjének" nevezte. (Róla tavaly film is készült).

Kapcsolatok

Az egyik ügyeletes helyi trickster Ukrajnához hasonlóan itt is egy nőnemű róka, Kuma Lisa nevezetű, aki Farkas komát veri át sorozatosan. Az állatmesék között főleg ismert mesetípusok voltak, mint például a brémai muzsikusok (Az állatok az erdőbe menekülnek), amelyben az öreg ökör maga építette a házat, a többiek pedig tücsök és hangya módjára sorra bekéredzkedtek. Az egér és a vakond meséje a "ki a legerősebb a világon?" típusba esett, csak itt egéranya épp a fiának keresett menyasszonyt, és nem fordítva.
Kuma Lisa mellett ember-trickster is van a bolgár mesékben: Ravasz Péternek hívják.
A három fivér és az aranyalma meséje ellopott aranyalmákkal indult, és Fehérlófia-féle alvilágjárással végződött - sőt, itt a hős, miután a fivérei cserben hagyták, még mélyebbre is vándorolt egy szinttel, és legyőzött egy második sárkányt. Mivel a sárkány csak az első két lánynak lopott aranyalmát, a harmadiknak csak egy arany patkány jutott... A cár lánya és a sárkány egy nagyon érdekes verzió volt a széttáncolt cipellőkre; itt a lány éjjelente egy ragyogó testű sárkány birodalmába járt... labdázni. Az nem derült ki, hogy az aranyalmával való labdázást miért sínylették meg a cipői. A pásztor és a róka a csizmás kandúr sztorija volt; érdekessége, hogy a róka(lány) barátságban állt a lamia-szörnnyel, akit a végén a palotájáért tőrbe csalt. Felbukkantak egyéb ismerős mesetípusok is, mint például a Halál-keresztapta, és a legenda arról, Miért nem ölik meg többé az öregeket. Utóbbinak több rokon változata is szerepelt a gyűjteményben, mint ahogyan okos lányokról, asszonyokról szóló mese is volt egy csokorra való.

Készülőben lévő bolgár népmese-rajzfilm

Hova tovább?
Görögországba!

Múzeumi Mesetár: Petőfi és a tündérek

Márciusban kétszer is tartok Múzeumi Mesetárat. Az első alkalom ma volt, a következő pedig 17-én lesz (erre még lehet jelentkezni). Mindkettő a március 15-i eseménysorozat része, és ennek köszönhetően a téma maga is adott volt: Olyan mesecsokrot kellett összeállítanom, ami valamilyen formában a forradalomhoz, a szabadságharchoz, és azok hőseihez kapcsolódik.

A mesecsokor a Márciusi mesék márciusi ifjaknak fantáziacímet kapta; az volt a célom, hogy a forradalommal kapcsolatos legendák is kerüljenek bele, de olyan mesék is, amik a reformkor idején különösen népszerűek voltak (bónusz, ha valamelyik márciusi ifjú írta őket). Mindennek persze illeszkednie kellett a közönség (5-10 évesek és szüleik) igényeihez, ismereteihez. 

Keményen megdolgoztam a házi feladattal; izgalmas, kampányban olvasós két hetet töltöttem el, míg összevadásztam a meséket. Sorra fogyasztottam a könyveket, Jókai-novelláktól Tompa Mihály Népregéiig. Újraolvastam nagy kedvencem, Dienes András A legendák Petőfije kötetét (irodalomórán kötelezővé tenném), hozzá a Hősök és Vértanúk című néprajzi gyűjtést a szabadságharc népi emlékezetéről; Szendrey Júlia elbeszéléseit (amik gyönyörűek, de borzasztóan szomorúak, nem csoda, hogy Andersent fordított), Bezerédj Amália gyerekkönyvét (Magyarországon az elsőt), Varsányi József irodalmi Petőfi-mondáit (amik Dienes után kissé patetikusnak hatottak), és a Petőfi-könyvtár vonatkozó köteteit. Az olvasottaknak töredékét sem használtam fel végül, de egyetlen olvasmányt sem bántam meg; mind hozzájárult, hogy a megfelelő hangulatba kerüljek, és kicsival jobban átlássam a kor irodalmát. Sajnos nagyon sok feljegyzett történelmi legenda töredékes, vagy csupán néhány mondatból áll; ráadásul bele kellett gondolnom abba, mit ismernek az 5-10 évesek a kor történelméből, hogy ne beszéljek el a fejük felett, de történelemórát se kelljen tartanom. Izgalmas kihívás volt.

Végül Gaal György könyvével ütöttem meg a főnyereményt. Ő nagyjából a Grimm testvérekkel egyidőben gyűjtötte, és a szabadságharc után adta ki az első magyar nyelvű népmesegyűjteményt az országban. Ráadásul ő a bécsi magyar huszároktól gyűjtögette a meséit, amitől nem csak különlegesen ízesek (sok bennük a katonai kifejezés, és a hősök is gyakran huszárok), de ráadásul könnyen kapcsolódnak a műsorhoz is.

(Jánost Vitézzel azóta nem foglalkozom, amióta általános iskolában hármast kaptam, mert nem tudtam megmondani, miben halt meg Iluska. Nagyapám szerint csíkos pizsamában. Spoilers.)

A Nemzeti Múzeim 12-es számú, 1848/49 eseményeivel foglalkozó emeleti termébe pakoltuk be a párnákat a mesemondáshoz. Megint csak kedves kis közönség gyűlt össze; öt gyerek és kilenc felnőtt, akikhez később még egy gyerekcsoport, nagyjából hat-hét fiú, és néhány járó-kelő vendég csatlakozott. Nyugodt hangulatú mesélés volt; én magam is letelepedtem a földre, mert nem akartam egy órán keresztül felülről szónokolni.

A programot azzal a kérdéssel kezdtem, hogy vajon kétszáz évvel ezelőtt kik mesélték a meséket. Jöttek mindenféle válaszok - nagymamák, szülők, öreg nénik -, de a gyerekek szeme különösen felcsillant, amikor megemlítettem, hogy bizony akkoriban a katonák is meséltek a kaszárnyában, méghozzá szép, hosszú tündérmeséket. Ez meg is alapozta a kellő kíváncsiságot az első történethez, A zöld dragonyoshoz - akiről nem derül ki ugyan, hogy mitől zöld, de szerencsétlen módon lekésik egy háborút, és utólag fut csak be, hogy a királynőjét felszabadítsa egy átok alól (lemaradásának oka az, hogy pont egy elvarázsolt erdőbe szalad be pisilni, amin külön jókat kacarászott a közönség). A színes és fordulatos, háromszor hármas tündérmesét két Petőfi-legenda követte; mindkettő erdélyi történet, és mindkettő arra keresi a választ, mi történt a költővel Segesvár után. Már a gyerekek is tudták, hogy Petőfi Segesvárnál elesett, így szerencsére nem kellett nekik magyarázni a történetek varázsát. Az egyik egy nagyon mókás sztori két rablóról, akik kalandos úton megmentették Petőfi életét, és magukkal vitték, hogy a betyárok költője legyen, a másik pedig egy szép-szomorú történet a firtoshegyi tündérről, aki előbb a hegy gyomrába zárta a költőt, majd megátkozta, hogy a Kárpátokban bolyongjon. A Petőfi sorsán való elmélkedés után visszakanyarodtunk még egy kicsit a katona-tündérmesékhez, és a Szalmakirály bájos meséjével zártam a sort, melynek fénypontja, amikor a feleségét kereső király az Egerek Világába jut egy barlangon keresztül. Mivel pontban három órakor kezdődött a Mare Temporis jelmezes előadása a díszteremben, még épp időben mentettük meg a királylányt ahhoz, hogy a közönség továbbindulhasson.

***Kiegészítés március 17-én***
A második előadás legalább olyan sikeres volt, mint az első, sőt! Az ünnepi hétvégre való tekintettel telt házunk volt, kezdéskor nagyjából negyven embert számoltam. Gyerekek és felnőttek vegyesen ültek körülöttem, és lelkesen, olykor kuncogva, máskor álmélkodva hallgatták a történeteket. A nagy mókára való tekintettel megismételtem a Zöld Dragonyost (még mindig nem derült ki, mitől zöld), illetve a két Petőfi-legendát is. Azt hiszem, a második kör után már elmondhatom, hogy Petőfi és a rablók a befutók, a tündéres mese a nyomukba sem érhet. A három mese pont kitett egy órát, ami annak a jele, hogy a második előadásra szépen kikerekedtek. Mennek is rögtön az állandó reperotártba.

Következő múzeumi mesélés április 7-én! Visszatérünk a régészeti kiállításba.

Virágok és drágakövek (Népmesék nyomában a világ körül 73. - Románia)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Szegény ember okos leánya
Román népmesék
Kovács Ágnes (szerk.)
Európa Könyvkiadó, 1974.

A Népek Meséi sorozat szokás szerint hozza a formáját. A kötetben összesen tizennégy mese található, de azok mind szépségesen kidolgozott, hosszú tündérmesék, 19. századi román gyűjtésekből. Az utószóban Ortutay fel is hívja rá a figyelmet, hogy a míg a magyar mesemondók a párbeszédekre és a hős cselekedeteire helyezik a hangsúlyt, addig a román mesékben részletesebbek, hosszabbak a leírások - ez nekem külön tetszett. Minden meséhez tartozik természetesen jegyzet forrásmegjelöléssel és típusszámokkal, plusz a hasonló típusú magyar meséket is megemlítik bennük.

Fénypontok

Mivel a legtöbb mese ismert típusba tartozott, a fénypontokat legikább az egyes történetek apró részletei jelentették. Bolond Calin meséjében például az, hogy a három megmentett királykisasszony (réz, ezüst, arany) közül a hős a középsőbe, az ezüstlányba szeretett bele. A Kőember történetében a Tavaszi Szél volt a segítő figura, akinek az anyja (egy smaragdszemű, gyémántcsőrű madár segítségével) elrejtette az utazó hősöket. A Tavaszi Szél aranyhajú, ezüstszárnyú ifjúként jelent meg, akit rózsa- és rozmaringillat lengett körbe, virágokkal körbefont pálcát tartott a kezében, és őztejet és ibolyavizet ivott vacsorára. Ugyanebben a történetben a hősök a tündérek tuskóját hintóvá változtatva jutottak el a királylány ciprusfa ajtajú zafírpalotájáig.
A mesék közül teljes egészében talán Tugulea, Öregapó meg Öreganyó fia tetszett a legjobban. A mese eleve azzal indult, hogy a hősnek a szomszédban lakó "Föld sárkánynéja" ellopta az inait, mert félt, hogy legyőzi őt, amikor felnő. A járni képtelen hős csak hosszas kalandok után (melyek során megtanult alakot váltani és madárrá változni) szerezte vissza az inait. Innen a mese átcsapott a Varázslatos Segítők típusba - volt sokat evő és sokat ivó figura, olyan, aki bírta a hideget, és egy varázsló is. Utóbbi remekül kapóra jött, amikor a hősnek megparancsolták, hogy egy éjszaka ötven meddő asszony szüljön neki gyereket ("mutasd, mit tud a varázsbotod!" felkiáltással...).
A kötet végére maradt egy "modernebb" tündérmese is, ahol a hős és a vizek tündére nem csak győzedelmeskedtek, de egyszersmint a jobbágyságot is megszüntették.

Kapcsolatok

Georges Rochegrosse:
Le Chevalier aux Fleurs

A címadó történet, nem meglepő módon, a mi Okos Lányunkak felel meg. Szépen kidolgozott, hosszú verzió. Az öregség nélküli fiatalság és a halál nélküli élet a Halhatatlanságra vágyó királyfi meséje volt, csak itt hősünk útközben mindenféle boszorkányokkal (többek között egy Skorpió nevűvel) is megküzdött. Prislea Vitéz és az Aranyalmák nagyjából Árgyélus királyfi és a Fehérlófia keveréke volt, Tündér Ilona pedig egy nagyon szép, kerek és színes verzió a legénnyé változó leányra. Ukrajna és Moldova után itt is megjelent az a mesetípus, melyben egy rakás fiú húgát úgy rabolja el a sárkány, hogy rossz ösvényre csalja, amikor élelmet visz a testvéreinek a mezőre. A lányt később született öccse és annak segítője (jelen esetben Bors Péter és Virágos Florea) szabadítják ki. Itt külön szerettem a virágos mezőn talált Virágos vitéz alakját.

Hova tovább?
Bulgáriába!

Különleges Könyvek - Mesekarnevál Tatabányán

A mesemondók nem könyvből mesélnek.
De könyvről igen!

Február 18-án a tatabányai József Attila Városi és Megyei Könyvtár Mesekarneválján léptem fel. Először került sor a rendezvényre, de a szervezők nagy lelkesedéssel és fantáziával vágtak bele, és remek műsort állítottak össze, a gyerek- és a felnőtt helyszínre egyaránt. Voltak kis ajándékcsomagok, jelmezes gyerekek, forró kakaó és kalács, és minden egyéb, ami egy könyvtári mesés rendezvényt szerethetővé tud varázsolni. Bár a vasárnap reggel álmosan indult, mire én dél körül megérkeztem, már a közönség is szépen kezdett gyülekezni.

A Mesekarnevál szervezői a Különleges Könyvek című mesecsokrot rendelték meg tőlem - aminek külön örültem, mert viszonylag ritkán van alkalmam elővenni és leporolni ezt a műsort. A rendelés örömére néhány új mesét is válogattam hozzá, amiket régóta szerettem volna már kipróbálni - meg olyanokat is, amikre némi kutakodás után most bukkantam rá. Végül aztán a közönség arcát figyelve és röptében válogatva mindegyik fajtából jutott egy-egy az egyórás előadásba.

A közönség gyerekekből és a szüleikből állt; nagyjából negyvenen lehettek, és mivel a nagyon kicsik hazamentek aludni meg ebédelni, ezért tökéletes tündérmese-hallgató közönség gyűlt össze, a leghálásabb korosztályból. Egy új mesével nyitottam, ami egy régi kedvenc mesetípusom Fülöp-szigeteki változata - és egyben az új kedvenc variációm is az adott témára. A mese címe Pablo és a Királykisasszony, és a "három vásárfia" mesetípusba tartozik - három királyfi ment meg közösen egy királylányt (egyikük, Pablo, a mindentudó varázskönyve segítségével), és aztán kitör közöttük a vita, hogy melyikük veheti feleségül. Ezen a ponton szeretem megkérdezni a közönséget, ők hogyan döntenék el a kérdést, és a zseniális válaszok ezúttal sem maradtak el: Az volt a kedvencem, amikor az egyik kisfiú megszólalt, hogy "inkább adjunk mind a háromnak csokit..." Az a vicces, hogy ahány meseszöveg, annyiféle vége van ennek a történetnek, így tulajdonképpen mindenkinek igaza volt. A Fülöp-szigeteki mese esetében a sztori tovább bonyolódik, és a királyfiaknak még egy próbát kell kiállnia (ezt is javasolta valaki a hátsó sorból), amelyben végül nem az erő, hanem az empátia győz.
A második történetet, Kanári Királyfi meséjét Italo Calvino gyűjteményébpl már régóta szerettem volna kipróbálni, és végül most adódott rá alkalom. Ebben a mesében azt szeretem, hogy a királykisasszony használja benne a varázskönyvet és a varázserőt, és magát menti meg a toronyból (aztán a királyfit is). A sort végül, hazai ízekkel, egy régi kedvenc mesém zárta, egy szigetközi történet garabonciásokról és az ő varázserejű könyveikről. Mert ha varázskönyvekről van szó, akkor a garabonciások nem maradhatnak el. Természetesen.

A közönség végig élénk és figyelmes volt; nagyon tetszett nekik, hogy az olvasás képessége a régi időkben önmagában is varázserőnek számított (garabonciás deákok, ugye), sőt, a mesék apró részleteire is nagyon odafigyeltek. Az egyik kisfiú a végén kézzel-lábbal integetve hívta fel magára a figyelmet, és kijavított, hogy nem mondhatom, hogy "boldogan éltek, amíg meg nem haltak," mert az egyik királyfinak volt varázspálcája, ami feléleszti a halottakat, és ezért a királyfiak sose fognak meghalni - Boldogan élnek, örökké. Ezzel nem tudtam vitába szállni.