Az év könyvekben - 2013

Miután Rigó barátosném (aki nem sokkal ezelőtt elsőkönyves íróvá vált!) idén belerángatott a Moly.hu életmódba (ahonnan aztán áttettem működésem a Goodreads.com-ra a kiadóm sürgetésére), úgy döntöttem, lekoppintom egy másik jó ötletét is, és írok összegzést 2013-as könyes kalandjaimról.

Először is: Idén jelent meg az első angol nyelven írt könyvem! Nem csak abban újdonság, hogy Amerikában adták ki, hanem abban is, hogy az első próbálkozásom népmesegyűjteménnyel - nagyon ritkán szoktam leírni a meséket, amiket fellépéseken előadok. A könyv összerakása angy kaland volt, sok új és érdekes történetet gyűjtöttem, és nagyon sok kedves és segítőkész emberrel hozott össze a kutatómunka. Az új évre tervezek egy újabb mesegyűjteményt, de még nem döntöttem el, a lehetséges témák közül melyikbe vágjak bele.

És ha már elsőkönyveseknél tartunk: Idén jelent meg Patrick Gerard barátom vadonatúj képregénye, Ungrounded címmel. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a képregényeket, rengeteg belső poénnal megtűzdelt, élvezetes kaland.

Ami az olvasást illeti: 50 könyvet olvastam ki az idén (nem számolva az órára feladott kötelező olvasmányokat és a részleteikben átolvasott vagy folyamatban lévő köteteket). Visszatekintve rájuk azt kell mondanom, 2013 a történelmi regények éve volt. Néhány kiemelkedő élmény:

Philippa Gregory Rózsák Háborúja sorozata: Amikor felköltöztem Északra és nem volt Internet a lakásban, majdnem két teljes hónapot töltöttem lázas esti olvasás-maratonokkal, melyek során kis híján kivégeztem Philippa Gregory teljes életművét. A kedvencem a Rózsák Háborújáról szóló sorozata volt (amiről BBC tévésorozat is készült, White Queen címmel), abból is a Lady of the Rivers (A folyók asszonya) című első kötet, ami sokkal kevésbé nyálas-romantikus mint a fülszöveg alapján gondolná az ember. Gregory történész aki főleg női történelemmel foglalkozik, és remek könyveket ír belőle. Általában nagyon válogatós vagyok, szeretem ha a történelmi regényeim egyszerre izgalmasak, szerethetőek és korhűek is. Háromból három.

Klasszikus, de nekem újdonság volt: Gene Wolfe Latro-sorozata (Soldier of the Mist, Soldier of Arete, Soldier of Sidon). Egy római katonáról szól aki a görög-perzsa háborúkban fejsebet kap, és reggelre mindig minden elfelejt ami előző nap történt vele, ezért aztán naplót kezd írni (ez maga a könyv). Klasszikus, alapos kutatómunkára épített történelmi regény egy hitetlenül zseniális alapötlettel. Latro nem görög, így aztán minden nevet lefordít magának, amitől az egész könyv olyan volt, mint egy nagy rejtvényjáték klasszikus műveltségű olvasóknak. Én nagyon élveztem.

Idén rákaptam a spanyol nyelvű történelmi regényekre is. Az év fénypontja (amit a júliusi spanyol fellépés alatt olvastam, stílusosan) Albert Salvadó három kötetes sorozata volt Hódító Jakab aragóniai királyról. Azért figyeltem fel a sorozatra, mert a második kötet a La Reina Húngara (A magyar királyné) címet viseli, és II. András királyunk lányáról, Jolántáról szól. Maga a sorozat remekül (és olvasmányosan) megírt történet egy fiúról, akit kicsi korától kezdve királynak és hódítónak neveltek; aki kiélvezte az életet az utolsó cseppig, harcolt az égvilágon mindenkivel, és alapjában rajzolta át a 13. századi Ibériai-félsziget térképét.

A történelmi regényeken kívül idén rávettem magam tündérmese-regények olvasására is, és nem bántam meg. A nagy kedvenc Marissa Meyer sorozata lett (Hamupipőke a kiborgok között), alig várom már az újabb kötet megjelenését. Hasonlóan élvezetes volt Jennie Bates Bozic Damselfly sorozata, ami Hüvelyk Panna meséjére biggyesztett egy 23. századi csavart. Catherynne M. Valente varázslatos-mesés könyvei (Marja Morevna és a Halhatatlan, Six Gun Snow White) is felkerültek a kedvencek polcára.

És hogy ejtsünk egy szót a rossz könyvekről is, amiken végigverekedtem magam: Szerencsére nem volt belőlük túl sok. A filmre való tekintettel ledaráltam a Mortal Instruments sorozat első részét is, amiről hamar kiderült, hogy boldogult gyermekkorában Harry Potter fanfiction volt, és a kiadás se tett túl jót neki. A másik nagy csalódás a zseniális Orange is the New Black tévésorozat alapjául szolgáló (azonos című) könyv volt, ami olvasva nem csak unalmas, hanem egyenesen ellenszenves. Szerencsére a Netflix csapata csodákat művelt a történettel.

Ami pedig a jövő évet illeti: Három óvatos fogadalmat szeretnék tenni a 2014-es könyvélmények megalapozására.

1. Fáj a fogam több magyar könyv olvasására.
2. Szeretnék minél több kevéssé ismert (19. századi) mesegyűjteményt felfedezni, elolvasni és véleményezni. Ezen már most is dolgozom, és csodás kincsekre bukkantam.
3. Mindenképpen dolgozom a következő saját könyvön - regényen és mesegyűjteményen egyaránt.

Mindenkinek bodog, kalandos, sikeres, könyvekben gazdag 2014-et kívánok!

A Boldog Borz és Barátai

A félévi hajrá végére való tekintettel tegnap délután harmadszor is elmentünk megnézi a karácsonyi Disney filmet (igen, még mindig a popkultúra tanszékkel lógok együtt). Továbbra is jó. Mivel a film után egy óra holtidőm volt az SCA szokásos csütörtöki táncmulatsága előtt, úgy döntöttem, hazamenni már nem érdemes, inkább beülök a Boldog Borz nevű vendéglátóipari egységbe egy forró csokira.
A Boldog Borz a helyi hippi társadalom törzshelye. Egy lakóházból kialakított kávézó, ahol minden falat tarka kendők borítanak, és minden sütemény vega és gluténmentes. Amikor besétáltam, egy lélek nem volt benn; hamar kiderült hogy azért, mert ilyenkor már zárva szoktak lenni, kivéve csütörtökönként, amikor "open mic" est van - bárki felléphet bármilyen műfajban. Úgy terveztem, elüldögélek a sarokban egy könyvvel és a forró csokival, de persze nem ez lett a dologból; becsattogott ugyanis egy ifjú házaspár, és nagy gyakorlattal kezdték el átrendezni az egész kávézót hogy helyet csináljanak két mikrofonnak, egy erősítőnek, néhány dobnak, meg a sarokba tolt zongorának. Közben pedig engem kérdezgettek, mint az egyetlen új arcot, hogy ki vagyok és mit keresek itt. Hamar élénk társalgás alakult a dologból; a házaspárról kiderült, hogy az asszony zenész, a férj pedig volt standupos és jelenleg szervező minőségben van jelen. Elkezdtek szállingózni a többiek is, ki gitárral, ki dobbal, ki szaxofonnal, ki nádi hegedűvel. Tom, a szervező, eddigre már fellelkesült azon felfedezésén, hogy mesemondó vagyok, és bár hamar le kellett lépnem a táncmulatságra (nálam volt a zene...) azért rávettek hogy maradjak ott egy mesére, és erre a jelen, félév végi mesemondásra kiéhezett állapotomban nem tudtam nemet mondani. Arra is rögtön fellelkesültek, hogy akkor majd a zenészek rögtönöznek a háttérben. Ilyet már csináltam korrábban, akkor meglehetősen jól sült el, úgyhogy rábólintottam a dologra. A mesemondás jópofára sikerült, csillogó szemű, lelkes (és nem kicsit meglepett) közönséggel, forró csokival, némi gitárral, és egy betévedt bácsi lelkes (és teljesen ritmustalan) dobolásával a háttérben. Kétperces sárkányt meséltem, meg Wedderbur Kapitányt; érdekes közönség volt, mert ámulva és teljes odaadással hallgatták a sztorikat, de semmin nem nevettek... utána viszont nagy volt a taps, és többen oda is jöttek beszélgetni velem.
A mese után ott maradtam zenét hallgatni egy kicsit, majd átkocogtam táncolni a szomszédba. Mielőtt kislisszoltam volna, beszéltem a Boldog Borz tulajával: Szívesen (és ingyen) fogadnak a jövőben mesemondó rendezvényeket. Azt hiszem megtaláltuk a helyszínt - és a közönséget - a következő MythOff-hoz...

Minden gyereknek joga van a mesékhez

Az alábbi tíz pont már több évtizede kering a spanyol és latin-amerikai mesemondók között a világ gyerekeinek a mesehallgatáshoz való jogairól. Úgy gondoltam, ideje magyarul is kitenni a virtuális falra. Minden falra.

Egyetemes nyilatkozat a gyermekek mesehallgatáshoz való jogairól

1. Minden gyermeknek, népre, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül, joga van hallani a világ népeinek legszebb történeteit, különösen azokat, amelyek fejlesztik a képzelőerőt és kritikus gondolkodásra tanítanak.

2. Minden gyereknek korlátlan joga van mesét követelni a szüleitől a nap bármelyik órájában. Azok a szülők, akik megtagadják a mesélést, nem csak súlyos bűncselekményt követnek el, hanem azt is veszélyeztetik, hogy a gyermekük soha többé nem kéri őket mesélésre.

3. Azoknak a gyerekeknek, akiknek senkije sincs, teljes joga van bármilyen általuk választott felnőttet mesélésre kérni. Ezeknek a felnőtteknek kötelessége szeretettel és kedvességgel válaszolni, mert történetet mondani csak úgy lehet.

4. Minden gyermeknek joga van meséket hallgatni a nagyszülei ölében ülve. Azoknak a gyerekek, akiknek mind a négy nagyszülője él, joga van kölcsönadni néhányat másoknak, akiknek valamilyen okból egy nagyszülő sem jutott, hogy meséljenek nekik. Ugyanígy azon nagyszülők, akiknek nincs unokája, szabadon mesélhetnek akármennyi történetet iskolákban, parkokban, és egyéb helyeken ahol sok gyerek fordul elő.

(Imádom a spanyol nyelvet: az eredeti kifejezés 'concentración infantil', 'magas gyermeksűrűség')

5. Minden gyermeknek joga van tudni ki az a José Martí, Hans Christian Andersen, a Grimm testvérek, Elena Fortún, Lewis Carroll, Elsa Bornemann, Carlo Collodi, Gloria Fuertes, María Elena Walsh, Benedek Elek, Illyés Gyula, Lázár Ervin, Csukás István, Varga Katalin, és mások.

(A fordításnál minden ország hozzáteheti a saját mesemondóit a listához. A lista nem teljes, mindenki kiegészítheti ízlés szerint!)

6. Minden gyermeknek teljes joga van ismerni hazájának összes meséjét, mítoszát és legendáját.

7. Minden gyermeknek joga van kitalálni és előadni a saját történeteit, vagy saját verziót alkotni már létező mesékből. Olyan esetekben, ahol a gyermekeket a televízió erősen befolyásolja, a szülők felelőssége kézenfogva vezetni őket a képzelet ösvényein, és szerethető gyermekkönyveket adni a kezükbe.

8. Minden gyereknek joga van folyamatosan kutatni új történetek után. A felnőttek felelőssége új mesékkel táplálni ezt a kíváncsiságot. A mesék lehetnek sajátok vagy kölcsönzöttek, szólhatnak királyokról vagy bármi másról, lehetnek hosszúak vagy rövidek - a lényeg az, hogy szépek és érdekesek legyenek.

9. Minden gyermeknek joga van még egy mesét kérni, vagy újabb egymillió alkalommal elmeséltetni ugyanazt a történetet.

10. Minden gyereknek joga van ahhoz, hogy együtt nőjön fel Alízzal, Piroskával és a farkassal, a ravaszdi rókával, Csizmás Kandúrral, Süsüvel, az 'itt a vége, fuss el véle' és az 'Egyszer volt, holnemvolt' varázslatos szavaival, amik kitárják a képzelet kapuit, és megtöltik a gyermekkort csodás álmokkal.

(Néhány mesét itt is kicseréltem magyar vonatkozásúra, akit érdekel az eredeti, kattintson a linkre a bevezetőben)

Vigyétek és terjesszétek.

Könyvbemutató

Most hogy megjelent a könyvem nyomtatott, Kindle és Nook formátumban is, ideje volt, hogy könyvbemutatót tartsak. Kicsit rendhagyóra sikerült a dolog, több okból is: egyrészt idefenn az egyetem környékén senki se tudja, eszik-e vagy isszák a nemzetközi mesemondást, másrészt nekem sincs még bejáratott hallgatóságom. A hagyományos könyvbemutató gondolatától borsódzott a hátam, mert előre tudtam, hogy csak barátaim és üzletfeleim várhatóak az eseményre: Attól mindenki csak rosszul érzi magát, ha úgy érzi, muszáj megvennie a könyvet, különben megbántódom. Így aztán ünnepélyes mesemondó előadás lett a dolog vége, ahová bejöhetett bárki ingyen kajára és mesére, és mellesleg megcsodálhatta a könyvet is, ha volt hozzá kedve. Sok barátom és ismerősöm már így is megvette a nyomtatott verziót korábban, és hozta aláíratni.
A rendezvényre Morcos Dave kocsmájában került sor, önös érdekekből: Közvetlenül a bemutató után következett szokásos havi egyetemi kvíz-est, így aztán volt instant közönség. Nagyjából húsz-harminc ember gyűlt össze, ami nem rossz egy mesemondó előadásra, főleg itt a kies puszták közepén. Morcos Dave nevéhez hűen a kisebb termet foglalta le nekünk és mikrofont sem volt hajlandó adni, ellenben csinált ingyen büfét, és kihoztuk a lehető legjobbat a körülményekből.
Jópofa, laza mesemondó előadás lett az eredmény; mindenki jól szórakozott, a sztorik működtek, a poénok ültek, és többen is odajöttek a mesélés után azzal, hogy "Áááá, szóval ezt érted, amikor azt mondod hogy mesemondó vagy." Úgy tűnt, mindenki jól érezte magát. Szervezünk majd más meséléseket is a közeljövőben.
Több lovag és hölgy is eljött a fellépésre, ami külön aranyos volt tőlük; egy kvíz csapatot alkottunk, és közös lendülettel buktunk bele az összes sport és politika kérdésbe, pofára, de töretlen lelkesedéssel. A verseny vége felé feladtuk a harcot, mert kifutottunk az időből, és elkocogtunk egy késő esti mozizásra, Thort (vagyis inkább Lokit) nézni.
A könyv, szimbolikusan legalábbis, be vagyon mutatva és meg van ünnepelve. Örülök a barátaimnak. Jöhet a következő projekt.

Kísértetjárás

A közelgő Halloween-ra való tekintettel (az utóbbi években Amerikában egész Októberben Halloween van) a Kultúrklub úgy döntött, befizet minket egy kísértet-túrára a helyi múzeumban. Annak ellenére, hogy az egész egyetemen meghirdették a lehetőséget, végül mégiscsak baráti kiruccanásba torkollt az est - a popkultúra és amerikanisztika szakon kívülről nem jelentkezett senki. Ennek egyik lehetséges magyarázata a campuson zajló zombi apokalipszis lehet: egész héten zombik és zombivadászok szaladgáltak az épületek között, és pillecukorral töltött zoknikkal dobálták egymást. Tegnap este még nagyban zajlott a világvége.

Végül tizenhárman (haha) zsúfolódtunk be két kocsiba, és a ragyogó csillagos ég alatt elfurikáztunk a helyi múzeumba. Tiszta szép idő volt, bár meglehetősen hideg - az a fajta, amiben a helyi diákok még rövidgatyában-tornapapucsban járnak, de rajtam már vastag harisnya volt a nadrág alatt.

A múzeum fényesen ki volt világítva, és több csoport is mászkált az épület körül; önkénten idegenvezetők terelgették őket. Megtudtuk, hogy minden tizenöt percben indul egy új csoport. Nagy meglepetésemre és örömömre kiderült, hogy a mi idegenvezetőnket jól ismerem: az egyik bárdunk az SCA-ból... 

Maga a túra a fő épületben indult. A múzeum a hetvenes évekig bezárólag szegényház volt, a század elején pedig elmegyógyintézet; nem csoda, hogy sok benne a kísértet. A szűk folyosókon és besötétített szobákban tolongva meghallgattunk egy rakás történetet szellemjárásokról, megmagyarázhatatlan jelenségekről, visszajáró volt lakókról, és néhány gyilkosságról - a leghíresebb eset az volt, amikor két idős hölgy összebalhézott egy lépcsőfordulóban, és egyikük lelökte a másikat. Állítólag a tettes sírján sorra elszárad minden ültetett növény. Megcsodáltunk egy dunsztosüveget is tele levágott ujjakkal; bizonyíték volt a város történelmének leghíresebb gyilkossági perében az 1800-as évek végén, a régi szép időkben amikor még minden vásárral járt egy nyilvános akasztás is. Dan jópofa mesemondó, cinikus és humoros, és ismeri az egész épületet, mint a tenyerét. Amikor végigértünk a szobák és folyosók labirintusán, néhány önkéntes forralt almaborral és pattogatott kukoricával várt minket, mielőtt kimerészkedtünk az éjszakába. Itt egy usánkát viselő fiatalabb srác vett át minket, és elvezetett a legelőn keresztül a történelmi értékű telepes-házba, ami előtt egy fehérre festett halottaskocsi parkolt, két műanyag ló mögött. Itt egy viktoriánus kori viseletbe bújt úriember várt minket lámpással a kezében; temetkezési vállalkozóként mutatkozott be, és nagy hűhót és reklámot csapott a megye legjobb halottasházának. Az egész mesterséges szituáció a 19. századi kolera-járvány körül forgott, amely a vállalkozó elmondása szerint két gyereket vitt el az elmúlt héten. A reklámszöveg után - mely kitért a kocsi kiváló minőségére és a faragott sírkövet dekorációira is - bezsúfolódtunk az egyszobás faházba, melynek közepén az asztalon két gyerekkoporsó feküdt, gyertyákkal körülvéve. A vállalkozó cilinderét igazgatva előadta, hogy mekkora újítás a gyerekkoporsó, amire kis ablakot szerelnek, hogy be lehessen nézni, és hogy a vállakozás állja a halotti fényképezés költségeit is, mivel a viktoriánus korban szokás volt halott rokonokat beöltöztetni el lefényképezni a temetés előtt (több ilyen fénykép is állt az asztalon). Ezen a ponton már masszívan borsózott a hátam, és elég kényelmetlenül érkeztem magam, de a muki tovább ragozta a mondókáját azzal, hogy a többi vállalkozó nem megbízható ám, és ha rossz helyre ásnak el valakit, a koporsók hajlamosak felúszni a mocsár tetejére. Régészként nem gyakran hat meg a temetkezés gondolata, de a halott gyerekekről készült fényképek nélkül azért vidáman meglettem volna.

A halottasházból szabadulva átcaplattunk az elmegyógyintézet különálló szárnyába, ahol egy gót Hófehérkének öltözött csaj várt minket az elmebetegség kezelésének vidám történelmével. A falon elolvashattuk a diagnózisok listáját, amik ide juttatták a megye betegeit: "vallásos", "női gyengeség", "túl sokat beszél", "ellenkezett férjével", "kiugrál az ablakon", "önkielégítés"... A történetek érdekesek lettek volna ugyan, de a lány előadói stílusától olyan érzésem volt, mintha valaki a körmét húzkodta volna egy iskolai táblán, így leginkább a táblák olvasásával foglaltam el magam. 

A bolondok házából a bálterembe vezetett az út, ahol vidáman pattogott a tűz a kandallóban (juhé!), és valamiért még egyszer meghallgattuk a híres-hírhedt gyilkossági per teljes történetet, megtekinthettük az akasztófakötelet, és a korabeli újságcikkeket fényképekkel. Innen már csak egy utolsó állomás volt hátra: a temető.

A temetőbe magába szerencsére nem botladoztunk be a koromsötét mező közepén; a kapunál egy újabb hölgy várt minket egy lámpással, erősen vacogva. Öt perc alatt letudta a történeteket, amik kísértetekről szóltak ugyan, de Bowling Greenhez nem sok közük volt. Eddigre már mi sem éreztük kezünket-lábunkat, úgyhogy megköszönve a túrát az idegenvezetőknek sürgősen visszazsúfolódtunk a kocsiba.

Valószínűleg a kísértettúrák népszerűségének tudható be, hogy ilyen gyorsan lezavartuk az egész műsort. Néhány esetben szívesen hallottam volna többet is, míg más esetekben az egész sztorit szívesen kihagytam volna. A koporsós háztól még mindig kiráz a hideg, a fene se érti mi köze annak a kísértetekhez. Történelmi szempontból mindenesetre érdekes volt a túra; mesemondói szempontból hagyott némi kívánnivalót maga után.  

Éljen a király, és az írfarkasok

Szombat reggel puccba, majd kocsiba vágtuk magunkat, és elzötyögtünk Columbusba koronázásra.
(Ahhoz is őrültnek kell lenni hogy szombat reggel hétkor az ember teljes reneszánsz díszben masírozzon ki az esőbe)

A koronázást összekötötték a királyság egyik nagy éves eseményével, a Vörös Sárkány névre hallgató fesztivállal, mely egy egész tábort foglalt el valahol a hegyekben, faházakkal, sátrakkal és sportpályákkal együtt. Mire odaértünk, és átjutottunk a Trollon (trollnak hívják a belépőt szedő embereket, mert ki kell fizetni őket, mielőtt átengednek a hídon...), már megkezdődött a koronázás, amire a szoknyánk a térdünk köré kapva rongyoltunk be az utolsó utáni pillanatban. A történelmi hagyományoknak megfelelően nekünk már csak a folyosón jutott hely: a tornacsarnok tömve volt emberekkel, és az ajtóban is kisebbfajta horda csoportosult a nyakát nyújtogatva, hogy egy pillantást vethessen az új uralkodói párra. Mivel én nem látok át a tömeg feje felett, Liz leírására kellett hagyatkoznom, aki összefoglalta nekem az esemény lényegét, imigyen:

Úgy lesz valakiből király, hogy megnyeri az évente rendezett Királyi Lovagi Tornát (ami meghívásos alapon működik, vagyis nem szambázhat be boldog-boldogtalan és veheti fel a koronát a sárból). Esélyegyenlőség van, vagyis a győztes lehet királynő is, volt már rá példa, sőt, az is az uralkodó választása, hogy ki foglalja el a mellette lévő trónt: szíve választottja lehet ellenkező avagy azonos nemű, bár erre királyi szinten eddig nem, csk a báróknál akadt példa. Nem sokkal a koronázás után meg kell rendezni a következő tornát, és amíg a királyi pár egy éves urlakodási ideje le nem jár, a sorára váró jövendőbeli uralkodói pár a herceg és hercegnő rangját kapja.
Vadonatúj királyi párunk Liz állítása szerint a Középső Királyság eddigi legnépszerűbb hercege és hercegnője volt; az egész nép a rajongásig imádja őket. Mivel az elmúlt két hónapot a Rózsák Háborúja világában töltöttem (Philippa Gregory egy istennő), azonnal Elizabeth Woodville és IV. Edward ugrott be róluk: szépek, fiatalok, mosolygósak, és népszerűek. Liz azt is elörvendezte nekem, hogy a korábbi tornagyőztesekkel ellentétben az ifjú király elsősorban nem harcos: táncol, zenél, énekel, varr, hímez (!!!), vezeti az SCA gyerekszekcióját... és még ezzel együtt is megverte az összes többi lovagot a királyságban. Királynője hasonló módon aktív: nehéz- és könnyűfegyverzetű harcos, íjász, és a művészetek patrónusa. Közösen rendelték el, hogy mostantól az élőzene kötelező része legyen az udvari ceremóniáknak. Ja, és van egy házi malacuk.

A reggel koronázás keretein belül először a lovagok, majd a művészek, végül a pórnép esküdött fel az új uralkodók szolgálatára. Jelen volt a Középső Királyság népén kívül két szomszédos királyság két uralkodói párja is, északi és déli szomszédaink. Jól megbámultuk őket, még akkor is, ha a szemünk sarkából csak, mert amikor elvonultak a sorfalunk mellett, mindenkinek meg kellett hajolni (avagy, a mi esetünkben, bókolni). Amikor véget ért a ceremónia, megkezdődött a nap hátralévő része: a lovagi tornák, az íjászverseny, evés-ivás, kirakodóvásár, tánc, zene, és hasonló izgalmas dolgok. Eleinte céltalanul kószáltam fel és alá; a lovagi torna pályája körül minden báróság saját sátrakat vert fel, ahol hölgyek és lovagok üldögéltek, ételt és italt szolgáltak fel, és nézték a párbajokat. Itt futottam bele a nap fénypontjába is, aki az Artemisz névre hallgatott, és a hátára feküdve birkatürelemmel hagyta, hogy kopaszra vakargassam a hasát (lásd a képet).

Az íjászversenyt természetesen nem lehetett kihagyni. Jóval többen voltunk, mint legutóbb, és több bárósági íjászmester is felbukkant, közöttük a legendás Merlin is (mert ki más), aki kerekesszékben ül és nyolcvan fontos íjjal szégyíti meg a fiatalságot. A versenyt futózáporok szaggatták meg, amikor is mindenki vígan tömörült az apró sátor védelme alá, mint Kisvakond a gomba alá, testünkkel védelmezve az íjakat. A versenyből ezúttal hamar kiestem (ázott tollazással nem egyszerű lőni), de jól szórakoztam, és volt alkalmam ismét megbámulni a királyi párt, akik tiszteletüket tették a pályán, és lőni is beálltak egy körre. Be lettünk mutatva a királyi kutyának is, aki az említett királyi malaccal ellentétben jelen volt a rendezvényen, és harsány röfögéssel jelezte, hogy foglalkozzanak vele is.

Miután a versenyből kiestem, áttettem székhelyem az ebédlőbe egy remek lakoma erejéig. Míg sorbaálltam a kondérhoz, megcsodálhattam a művészek és kézművesek kiállítását, ahol hosszú asztalokon mutattak be mindent, ami a királyságban készül és szépül. A kedvencem az az asztal volt, ahol reneszánsz olasz szépítőszerek rekonstrukcióit mutatták be, és mindet ki is lehetett próbálni. Itt újból belefutottam a királyi párba, akik türelmesen nézték végig az egész kiállítást, és kedves szavakat váltottak a kézművesekkel.

Ebéd után áttettem székhelyem a bárdok sátrába, ahol épp szünetet tartottak a zenélésben, és épp mesemondás zajlott. Beugrottam egy mesére (Nap lánya), ami mindenkinek nagyon tetszett, és a bárdok rögtön maguk közé is fogadtak. A következő pár órát a királynő személyes bárda, Zsof társaságában töltöttem. Zsof eredetileg Zsófia, és az SCA alteregója honfoglaláskori magyar... ez teljesen újdonság volt a számomra. Hamar kiderült, hogy nem kevesen vannak a csoportban akik magyar alteregókat (is) alakítanak. Zsof például tűrhetően beszél magyarul, és csak magyar meséket mond, amikor épp nem énekel. Lecsapott rám, amikor bemutatkoztam, és a délutánt úgy beszélgettük át, ahogy csak két mesemondó tudja, amikor közös témájuk van. Zsof kiválóan ismeri a magyar történelmet, de rengeteg kérdése volt a népmesékről; cserébe én pedig a bárdok életéről és karrierjéről kérdezgettem. Be lettem mutatva egy ruhakészítő mesternek is, egy vidám, szürke bajuszos bácsinak, aki alteregójára nézve orosz, és elárasztott kérdésekkel a magyar középkorral, honfoglaló öltözékkel, kunokkal, S végű hajkarikákkal és egyébb részletekkel kapcsolatban (miközben gyöngyözött gombokat varrt fel egy kaftánra). Ott hidaltam le, hogy Ohio közepén nem egy, de egy egész csapat ember volt, aki pontosan tudta, mi az az S végű hajkarika...

A bárdoktól végül akkor szakadtam el, amikor sor került az esti udvari ceremóniára. Ez jóval tovább tartott mindt a reggeli, de tánc és zene előzte meg. A ceremónia keretein belül kihirdették a tornák győzteseit, rangokat, neveket és címereket adományoztak, lovagokat avattak, okleveleket osztottak szét művészeknek és zenészeknek, és fontos dolgokat hirdettek ki jövőbeli rendezvényekről. Még én is részt kaptam a csinnadrattából, amikor az egész báróságunkat (nagyából két tucat embert) maguk elé rendeltek, hogy megdicsérjenek minket kiváló eredményeinkért (utoljára általános iskolában volt ilyen). Az egyik kedvenc pillanatom az volt, amikor egy srác oklevelet kapott, mert az egész viselete és minden tartozéka saját keze munkája volt, kézzel varrva és hímezve. Nagy lelkesen járult a király elé, de félúton az egész tömeg felvisított, hogy "fegyver!" Még időben eszébe jutott, mi a helyzet, és engedelmesen leadta a kardját a testőröknek. A másik kedvenc pillanatom az volt amikor a király maga elé rendelte az összes gyereket, megdicsérte őket, majd azt mondta, hogy biztosan marhára unják már a ceremóniát, indítsanak kifelé a játszótérre.
A ceremóniát Zsof zárta egy saját, a királyi párt és a királyságot dicsőítő dallal, és azután mindenki mehetett a dolgára. Mivel az esti lakomára már elfogyott a jegy, mi hazafelé indultunk, és megálltunk útközben hamburgert enni. Nem mi voltunk az elsők, akik reneszánsz ruhában sétáltak be a gyorsétterembe, és hamar kisebb csapat verődött össze vidáman falatozó és nevető, a nap eseményeit tárgyaló alattvalókból.

Éljen a király.

Lovagi Torma

Miután egy rosszul megsütött fél marha kiterítette a helyi nemesség színe-virágát, a két héttel ezelőtti lovagi tornát végül tegnap este tartottuk meg a szokásos csütörtöki találkozó keretében. Majdnem százan gyűltünk össze a kellemes őszi melegben a városi parkban , mindenki a legszebb középkori öltözékében feszített, és elővonszoltuk a báró és a báróné trónszékeit is. A kocogó és kutyasétáltató pórnép jókat bámult rajtunk.
A lovagi torna ünnepélyes keretek között zajlott. Minden résztvevő lovagnak (római katonának, vikingnek, stb.) saját heroldja volt, akik az egész rendezvény legszórakoztatóbb részét képezték. A Lovagregény hagyományait követve egyenként járultak a báró színe elé, és elszavalták uruk és parancsolójuk hősi és dicső tetteit. Vagy olyasmi. Volt, aki énekelt (az egyik bárdunk hivatásos énekesnő, szerintem a park túlsó végén is hallották), volt, aki suttogott (Csendes Steve lovagunk heroldja), volt, aki totál lejáratta a saját urát ("Olyan cuki, mint egy bébifóka, és úgy is fog küzdeni!"), és olyan is volt, aki ugatott - a római katona heroldot kérvényezett ugyan, de egy sem akadt, így végül kölcsönzött valakitől egy ijesztő kinézetű kutyát.
Maga a torna a "mindenki mindenki ellen" jegyében zajlott: mindenki megküzdött mindenkivel, és az nyert, aki a legtöbb párbajban győzedelmesekedett. Amíg a lovagok egymást püfölték, a heroldok a pálya szélén állva hol egymást szidták, hol az ellenséges lovagot, hol a saját urukat,attól függően, hogy épp ki állt nyerésre. Ez önmagában is verseny volt: a báró jutalmat ígért a legjobb heroldnak. A nézőtér akkor feküdt el a legjobban, amikor egy és ugyanaz a herold szolgált két úrnak, akik egymás ellen küzdöttek, és remekül elvitatkozott saját magával a háttérben. Volt egy önkéntes extra heroldunk is, a korábban emlegetett zsoldoscsapatból, aki az általános nyugalom megzavarása végett rohangált fel és alá és szidott mindenkit kivételezés nélkül. A legnagyobb rajongótábora a bébifókának volt (Ronan a becsületes neve, ami kis fókát jelent), amit onnan lehetett tudni, hogy amikor pályára lépett, mindenki hangos fókaugatással paskolta össze a kezeit az asztal felett.
A lovagi torna éjszakába nyúlt; szerencsére volt elég világítás a parkban hogy ez ne okozzon problémát. A harc végeztével csokis sütit osztottak szét a báró rendeletére, és mindannyian letelepedtünk a fűbe hogy meghallgassuk az eredményt. A báróság idei bajnoka Abdul lett, az egyik keleti lovagunk, aki nagy csinnadratta közepette vette át a ranggal járó köpenyt, lándzsát és pénzes erszényt. A járás harcosainak bajnokságát is lezavartuk rögtön - eme neves verseny kő-papír-olló alapon zajlott, és Csendes Steve lett a győztes.
Ha már így összegyűlt az udvar, a nagy sütievés közepette egyéb témákról is szó esett, mint például a szombati koronázási ünnepségről, melynek keretei között új királyt kapunk (lásd a blogot vasárnap), vagy arról, hogy a királyságban áruló lakozik, aki állami titkokat fecsegett ki a Facebookon, és ezért büntetést érdemel. Boszorkányégetésre azért nem került sor, de a bűnösnek pantomim keretein belül kellett előadnia a királyság történelmét az egész udvar előtt, ami roppant szórakoztató volt.
A jó mulatság és férfi munka végeztével testületileg átvonultunk a szokásos sportkocsmába, ahol épp csütörtök esti focimeccs-nézés zajlott. Külön szórakoztató volt látni a szurkolók arcát amikor becaplatott három tucat lovag és hölgy, és nagy egyetértésben leült hamburgert enni. Amikor a szurkolók ujjongtak, ujjongtunk mi is, bár kevesen tudták mi is történik a képernyőn valójában.
Az SCA-ra mindig számíthat az ember egy hosszú és fárasztó csütörtöki nap végeztével: megbízhatóan barátságos lesz, komolytalan, és szórakoztató.

Szentek és szörnyek - Mesemondó elfoglalja a katolikus iskolát

Hétfőn görög mitológia, szerdán szentek. Az osztály ugyanaz. Katolikus iskolában mesélni otthonosabb, mint gondoltam.
(Nem mintha nem jártam volna én is a maristákhoz tizenegy évig, de Amerikában az ember semmit sem vesz biztosra)

Hétfő reggel volt az első mesélésem a Saint Aloysius (barátainak csak Saint Al) iskolában. A történelem-tanárnő hívott meg hogy vezessem fel a görög mitológia tananyagot a hatodik és a hetedik osztálynak. Nem kellett kétszer mondai. A hatodikosok már akkor zsongtak, amikor besétáltam - könnyű dolga van a mesemondónak olyan kölykökkel, akik épp Pecy Jackson korszakukat élik. A lányok fele azonnal felsorolta nekem, ki melyik görög istennek a gyermeke, amire meglepő módon a tanárnő nem mondott semmit (talán már feladta a harcot), és amikor Zeusz lánya rákérdezett, hogy én ugyan ki vagyok, nyilván azt kellett mondanom, hogy Mómosz lánya. Innentől kezdve aztán benne voltam a bandában. A hetedik osztály jóval csendesebb és visszafogottabb volt (köztudott, hogy hatodik és hetedik között a nyáron minden gyerekből kész felnőtt lesz), de azért ők is csillogó szemekkel figyeltek. Mindkét osztályban másfél órám volt, ami rendesen kikészíti a mesemondót, de egy percig se jutott eszembe panaszkodni. Olyan mítoszokat vittem nekik, amik kevésbé ismertek; Mómoszt, Erysichtont, Dionysost és a kalózokat, Achilleus sarkát, görög Hamupipőkét, és rómaiakat is, mert felbuzdult bennem a római büszkeség amikor a lányok azt mondták, a rómaiak mindent a görögöktől loptak. Így lett aztán az óra végére Pomona és Vertumnus, és Camilla, és aztán egy jó hosszú kérdezz-felelek az osztályokkal. A hatodik osztály totál jutalomjáték volt elejétől végéig: valahányszor megemlítettem egy istent vagy istennőt valaki biztosan felujjongott; óra végén pedig még kicsengetés után is kérdezgettek. Főleg olyasmikre voltak kíváncsiak hogy ki a kedvenc istenem, ki a kedvenc istennőm, kit szeretek a legkevésbé, melyik szörny a kedvencem, melyik hősnek szurkolok a legjobban, mi a kedvenc könyvem, mi a kedvenc műfajom, és hogy mit gondoltam a Percy Jackson filmekről. Esküszöm, most már el kell olvasnom ezt a könyvsorozatot, többet tett a mesemondásért az utóbbi időben mint Harry Potter valaha. Nem viccelek.
A hetedik osztály kérdései inkább a személyemre irányultak: ki vagyok, honnan jöttem, hogyan lettem mesemondó, milyen nyelvet beszélek; amikor rájöttek hogy az angol a második nyelvem (miután belebuktam a kalózhajó leírásába), tudni akarták, hogy hangzik a magyar, mennyire nehéz megtanulni, és az óra hátralévő részét azzal töltöttük, hogy mondatokat fordítottam nekik magyarra. Az iskola diákjai között sok a magyar származású, ami észak-Ohio jellemzője, úgyhogy személyes okaik is voltak az érdeklődésre. Végül meg kellett ígérnem nekik hogy tartok majd egyszer egy magyarórát.

Ma reggel visszatértem a hetedik osztályba, ezúttal hittanórára, szentekről mesélni. Ez külön csemege volt mesemondói énemnek: Tennessee-ben mindenki baptista vagy metodista, vagy egyéb módon protestáns, és főleg azt vallja, hogy a katolikusok egy fokkal jobbak csak az ördögnél, és titokban csecsemőket esznek. Mindig is kedvem volt szent-legendákat mesélni (kimeríthetetlen forrása a jó sztoriknak), de eddig nem akadt rá alkalom. Az már csak a cseresznye a habon a tortán, hogy jó katolikus diákok módjára a gyerekek minden legendát szó szerint elhittek. Vitatható vagy sem, ritkán van mesemondónak alkalma olyan közönségnek mesélni, ami valóságként fogja fel az összes történetet. Kicsit borzongató érzés.
Ezúttal csak háromnegyed órám volt mesélni, de azért belezsúfoltam Szent Mártont és Szent Ilonát (egyúttal körberágva Nagy Konstantint és a kereszténység felvételét), Szent Erzsébetet (az is egy felemelő érzés, amikor megjelennek a rózsák a kötényben, és az egész osztály egyszerre kap levegő után) és Skót Szent Margitot. Tudtam volna még menni tovább is, csak kifutottunk az időből. Helyette megint voltak kérdések, ezúttal ereklyékről és szentekről (és mindenki irigykedve nézett amikor elárultam hogy voltam a római Szent Kereszt templomban), és arról is kérdeztek, Magyarországon járnak-e térítők, mire el kellett magyaráznom, hogy mi már ötszáz évvel Amerika felfedezése előtt is keresztények voltunk... A hetedik osztályt, felnőttek vagy sem, könnyű lenyűgözni. Végül megint csak a magyar nyelvhez lyukadtunk ki. Kiderült, hogy a szentek jó része a hittantanárnak is újdonság volt. Meg vagyok elégedve a mai teljesítménnyel.

Folytatása következik.

Rakugo - Japán mesék sok nyelven

És még mondja valaki, hogy az iskola a mesemondás rovására megy.
Tegnap reggel érkezett az email, több forrásból, hogy az egyetemi Japán Klubnak különleges vendége van: egy japán rakugo mesemondó, aki nem csak hogy ide tévedt a turnéja során, és este fellép a nagyközönség előtt, hanem ráadásul workshopot is tart, és mindezt teljesen ingyen. Egy ilyen lehetőséget nem lehetett kihagyni, úgyhogy a tankönyveket csinos ívvel sutba vágva átszáguldottam a campuson, hogy még legyen helyem a workshopra.
Nem kellett volna aggódnom: még egy olyan kockákkal teli egyetemen is, mint BG, viszonylag kevés ember gyűlik össze egy csütörtök délutánon japán meséket tanulni. Pedig sokat vesztettek, akik nem jöttek el. Először jártam A Hiroko Nakamoto teremben, amit az egyetem egyik híres volt diákja tervezett. A kollégium épületének teljes legfelső, 11. emeletét foglalja el, és van benne minden, amire egy japán klubnak szüksége lehet: pici kert, festmények, teakészlet, satöbbi. Amikor odaértem, a mesemondó már épp készülődött, egy apró ám nagyon energikus japán tanárnő sürgölődésével kerítve. Kezdésre nagyjából húsz ember gyűlt össze a workshopra, majdnem kizárólag a japán klubból, amit onnan lehetett tudni, hogy mind udvariasan meghajolt a vendég előtt, és mind nevetett a japán nyelvű vicceken.
Nagy szerencsémre maga a foglalkozás angolul zajlott. Legalábbis eleinte. Sowto-san az asztal tetején térdelt egy párnán, és arról magyarázott, hogy a rakugo több mint négyszáz éves műfaja nagyrészt a képzelet erején alapul. Hogy bizonyítsa állítását, különböző pantomim-jeleneteket mutatott be, amikről ki kellett találnunk, mire utalnak. A rakugo mesélőknek két eszköze van: egy legyező és egy zsebkendő. A legyező gyors egymásutánban változott át két tucat különböző dologgá, gyertyától ollón keresztül kardig, és mind felismerhető volt. A kendő hasonlóan sokféleképpen lehetett társka, könyv (angol vagy japán), vagy esernyő is. Ezzel jól eljátszogattunk egy darabig, majd Showto-san áttért a mesélésre. Egy rövid és csattanós történetet adott elő beszélő virágokról. A rakugo tulajdonképpen humoros műfaj, ennek megfelelően szakadtunk is a röhögéstől, és ez még csak a móka kezdete volt: a sztori végeztével Showto-san megkérdezte, ki beszél idegen nyelveket. Néhányan feltettük a kezünket. Az elkövetkező egy órában mindannyiunknak ki kellett ülni a párnára, és mozdulatról mozdulatra elismételni az egész sztorit, más és más nyelven. A magyar azért betett a közönségnek; Showto-san többször megakadt az előmesélésben röhögési szünetet tartani, amikor a 'virágárus' kifejezés előfordult. Többször megállt azért is, hogy egy-egy gesztusunkat kijavítsa, vagy hogy emlékeztessen rá, melyik képzelt szereplőre a szoba melyik sarkába kell néznünk. Egy óra visítva fetrengés végeztével mindenki nagyon büszke volt komédiási képességeire, és nagy egyetértésben termeltük be az ingyen pizzát.
Az esti előadás jóval nagyob közönség előtt zajlott, a diákközpontban. Itt látszott meg igazán, mennyi profizmus van a rakugo mögött (is, mint minden más mesemondó műfaj mögött) - Showto-san szóról szóra lenyomta a "kötetlen és rögtönzött" bemutatkozást másodszorra is, és ismét kötetlennek és rögtönzöttnek tűnt... A mese viszont új volt, és nem kevésbé humoros, mint az előző. A sztori végeztével ismét választott valakit a közönségből, akinek vele együtt elő kellett adnia a színpadon, és ez így ment tovább - egy mese, egy ismétlés, és néha nehéz volt eldönteni, a kettő közül melyik volt viccesebb. Az utolsó sztorinál tíz embert tanított be egyszerre. Ezen a ponton már folytak a könnyeink, mág azoknak is, akiket az előadás kezdete előtt hallottam a hátsó sorból: "Most akkor ez vicces lesz, vagy mi?..."

Íjászat, zsoldosok, lakoma – így mulat az SCA

Annak ellenére, hogy pár száz oldal olvasatlan kultúraelmélet tornyosul az asztalomon a hétvégére, találtam magamnak izgalmasabb tennivalót, amivel elüthetem a szombatot. Alig félórányira innen rendezték meg a báróságunk egyik nagyobb éves eseményét, ami a találó Pounce (Hopsza) névre hallgat, tekintve hogy a tőlünk délre eső járásnak egy ugró fekete macska a címere.

Reggel nyolckor vágtuk kocsiba magunkat, hogy a reggel kilences kezdésre már senki se legyen „meztelen” (így hívják azt, ha valaki modern ruhában virít a sok középkori között). Felhők tornyosultak az égen és fújt a szél, de szerencsére egy csepp eső sem esett, és a kölcsönkapott dupla gyapjúköpenynek köszönhetően a hőmérsékletre sem volt panaszom – délutánra húsz fok fölé emelkedtünk, de a felhők egész estig megmaradtak (ami nem akadályozott meg abban, hogy csinos ropogós reneszánsz dekoltázst barnuljak magamnak, a frász tudja, milyen fényforrásból). Amikor megérkeztünk, a veterán táborozók épp kászálódtak elő a városi park szélén felvert sátraikból, az árusok a portékájukat rakosgatták kifelé, és mindenki bőszen kortyolta papírpohárból a teljesen autentikus reggeli ingyen kávéját.

Mire mindenki magához tért és beöltözött, a helyszínek is felkészültek: egy nagy fegyversátor jelezte a nehézvértes harcosok gyülekezőhelyét, egy kisebb pavilon a rapíros és egyéb könnyűfegyveres csapatokét, a baseball-pálya túlsó végén felállított szalmabálák pedig az íjászpályát. Engem fél tíz környékén evett oda a fene a nedvesen cuppogó füvön keresztül, és a rövidség kedvéért előre elárulom, hogy fél négykor jutott eszembe ebédelni (igen, az hat óra). Testileg-lelkileg ki voltam éhezve az íjászatra. Szerencsémre a báróság íjászmestere már várta, hogy jöjjek; sikerült elhappolnom az egyetlen negyven fontos íjat a kölcsönfegyverek közül (kevesen lőnek huszonötnél többel) és kaptam hozzá egy marék vesszőt, sőt, még alkarvédőt is. Az emberek csak pár órával később kezdtek szállingózni, úgyhogy eleinte a skót íjászmester és a mestersegéd társaságában, hármasban lövöldöztünk nagy lelkesedéssel. Dél körül aztán felbukkantak a többiek is, egyesével, aztán csoportosan: délután egy órára volt meghirdetve a báróság éves íjászversenye. A versenyt a tavalyi győztes, Lady Beatrix vezényelte le (szigorú szabályok szerint, biztonsági okokból, katonás rendben). Fejenként tíz vesszőt lőhettünk húsz, tízet harminc, és tízet negyven yardra lévő célokba. Ehhez jött még két kör gyorslövészet, melynek keretein belül harminc másodpercünk volt megszórni a húszyardos céltáblát (ez volt az egyetlen kör, amiben büszke voltam magamra és megvertem a mezőnyt). A bajnokság eredményét délután hirdették ki – harmadik lettem, a mester és a mestersegéd után. Eddigre már a húzó ujjaim mind ragasztóba voltak tekerve, és holnap egyik karomat sem fogom tudni megemelni, de nagyon megérte.

Az íjászat utáni kellemes fáradtságban rövid szünet következett, melynek során vagy a(z időközben megszáradt) fűben hevertünk szerteszét, vagy négykézláb mászkáltunk a céltáblák mögött és eltűnt vesszőket keresgéltünk. A focipálya minőségű gyep úgy nyelt el mindent, mint a mocsár; jelentős hiánnyal zártuk le a délutánt. Skót mesterünk vidám legyintéssel kijelentette, hogy ha nem törsz és nem veszítesz el vesszőt, az csak annyit jelent, hogy soha nem lövöd ki őket…

A szünet végével udvari ceremónia következett. A báró és báróné megajándékozták az arra érdemes harcosokat és hölgyeket, kézzel illuminált okleveleket osztottak szét, kihirdették a versenyek győzteseit, és a báróság lovagrendjébe avattak néhány kiemelt személyt. Az külön szórakoztató volt, hogy például ha valamelyik kitüntetettnek francia az SCA alteregója, akkor az oklevél is franciául volt, és úgy is olvasták fel…

Amikor ezen is túl voltunk, már csak a báróság által rendezett lakoma volt hátra. Négyfogásos, autentikus középkori traktában volt részünk, melyet a báróság babérkoszorús főszakácsa készített két napos verejtékes munkával. Olyan különleges dolgokat szolgáltak fel, mint spenótos-mozzarellás-fahéjas pite (a kishe érdekesen fűszerezett változata), gránátalmás malacpecsenye háromféle fűszeres öntettel, házi készítésű rozmaringos kenyér, hagymás húsleves, és desszertnek beignet, aszalt fügés pite, és kandírozott narancshéj. Én részemről teljes mértékben a Trónok Harca egyik fejezetében éreztem magam, és külön jókat derültem a rendszeren, miszerint mindenkinek magával kell hozni nem csak az evőeszközöket, de a tányérokat is (ami megspórolta szorgos konyhai csapatunknak a mosogatás jelentős részét). Lakoma közben az élénk beszélgetést néha megszakítva ittunk a királyi pár, a herceg és hercegné, valamint a báró és a báróné tiszteletére.

Miután eltakarítottuk a lakoma maradékait, a beszélgetés a parkban álló asztalokhoz tevődött át (eddigre már jócskán este volt). Megosztoztunk némi fűszeres rumon, és be lettem mutatva egy újabb érdekes személynek, aki a Hős Egér névre hallgat, és az első SCA zsoldos, akivel találkoztam. Ebből a felismerésből aztán jó kis rögtönzött storytelling kerekedett, melyből megtudtam, hogy az SCAn belül vannak harcosok, akik nem szeretnek bárók, hercegek és királyok hatalma alá tartozni – ellenben remekül vívnak, és szeretik az ingyen kaját. És lőn: zsoldos csapatok (már megint Trónok Harca…), pontosabban ebben az esetben a Vaslándzsások Testvérisége. Ők azok, aminek hangzanak: nagyobb rendezvényeken lovagok vagy nemesek felbérelhetik a rettenthetetlen viking-germán-német-spanyol-francia bandát, hogy az ő oldalukon harcoljanak, általában több fogás ingyen kajáért, némi rumért, és nem kevés csillogó kincsért cserébe (a legutóbbi vevő például egy rend selyem zászlót varrt nekik a saját címerükkel). Hős Egér vidám vigyorral mesélt nekem a zsoldos életről (mely, legalábbis az ő leírásából ítélve, a kézzel fogható örömök körül forog), és arról, hogyan viszonyulnak az egész kontinensen átívelő zsoldos testvériségek a nemesek hatalma alatt álló „hűségesekhez” (röviden: ha te becsületes vagy, azt mi tiszteljük, de köszönjük nem kérünk belőle.) Végtelenül szórakoztatott maga a sztori is, meg az is, ahogy elő lett adva.

Hat óra íjászat, négyfogásos lakoma, és storytelling ahogy a nagy könyvben meg van írva: erre a szombatra igazán nem panaszkodom.

A többiről beszéljenek a képek:
1. Az íjászbajnokság résztvevői felsorakoznak gyakorló lövésre

2. Vessző cicc cicc cicc: Így jár, aki viharos szélben rendez íjászbajnokságot, ázott talajon.

3. Jómagam és a céltábla. Nehezített verzióban nyomtam a versenyt, egyszerre löbögött a ruha ujja, a szoknya, a haj, meg a haj lefogására szolgáló kendő...

4. Erre való a középkori csuklya kiskorú gyermekeken, most már ezt is tudjuk.

5. Báróságunk jelenlegi kabalaállata, a plüss vaddisznó.

6. Báró, báróné és udvartartásuk a történelmi egyenjogúság szellemében kitüntetik a rómaiakat is (akinek térdelni nem a fedualizmus elleni tüntetésből nem sikerült teljesen, hanem mert a nehézpáncélos csatában térden vágták).

7. Csapatunk sokat emlegetett bárdja és nehézfegyverzetű lovaghölgye, Wolfie, frissen kapott bárói oklevelével ami a Vaddisznó Veszedelme rendet adományozza neki. A renddel járt a kalap is.

8. Zseniális lakománk főszakácsa bemutatja az utolsó fogást a grillsütőn.

Nem én választottam a kocka létet, az választott engem

Ha a lovagok, hölgyek és péntek esti ereszd-el-a-kártyáimat partik nem lennének elegek, a héten sikerült ízelítőt kapnom az egyetemi lét egyéb szegleteiből is, olyan léptékben, amire előző alma matereimben soha nem volt példa.
Csütörtökön az egész campus faltól falig cirkusszá változott, amibe én teljesen gyanútlanul sétáltam bele miután kivágódtam egy különösen eseménytelen fogadóóráról. Most tartották a szokásos év eleji Campus Activity Fair-t, ahol asztalt kapott minden klub, kör, szövetség, bizottság, csoport, csapat, és egyéb kongregáció, ami csak az egyetem falai között létezik. A parkokban az összes sétálóutat asztalok és bódék szegélyezték. Ez a vidám, színes és hangos esemény az egyetemisták mekkája: ilyenkor gyűjti be az ember jövő nyárig tartó teljes ingyen golyóstoll- és jegyzettömb-készletét. Asztaltól asztalig sétáltam a verőfényes napsütésben, és szarka módra gyűjtögettem a szóróanyagokat, golyóstolltól ingyen pizzáig, kínai legyezőtől diszkógömbös kulcstartóig amit csak a kezembe nyomtak. Amikor este kiráztam az iskolatáskámat volt benne új könyv (juhé!), karkötő, névjegykártya, rágógumi, kuponok, és még egy kis fészkes fene is. Sikeres séta volt.
Néhány asztalnál meg is álltam hosszabb beszélgetésre. A játékosokat ugyan ismertem már, mint a rossz pénzt, de azért beköszöntem nekik; találkoztam az anime klub képviselőivel, az egyetem ügyeletes Harry Potter szövetségével (Teszlek Süveg ceremónia jövő csütörtökön), a kínai klubbal, a spanyol klubbal, a japán klubbal, valamint a tengerészet és a légierő toborzóival, akik ugyan megpróbáltak ingyen tollakkal lekenyerezni, de azzal hárítottam őket, hogy nem vagyok állampolgár. Egy órás séta után arra a következtetésre jutottam, hogy nincs olyan tevékenység, legyen az sport, hobbi, nyelv vagy szexuális beállítottság (szivárványszín zászlók nagy számban lengedeztek), amire az egyetemnek ne lenne szakköre (és ingyen cukorkára költhető támogatása). Bele is fog telni négy évembe míg felfedezem az összeset ami megtetszett.
És hogy illusztrálja a kiállított lehetőségek tengerét, a campus tényleg zsong az élettől. Ma (szombaton) a parkon keresztül sétálva az év eleji kviddics válogatásba botlottam, ami már önmagában is mókás látvány, lévén a repülő seprűt még Amerikában sem találták fel, így aztán a csapat tagai lábuk közé csapott közönséges gyalogos seprűnyéllel nyargalásztak fel s alá a füvön, miközben a cikesznek kinevezett sárga pólós lányt a fogók a szomszéd tanszék körül kergették. Végtelenül szórakoztató műsor volt, és legalább harminc szurkoló figyelte teljes odaadással.
Mire öt órával később kitántorogtam a könyvtárból, a meccsnek vége lett (valaki csak elkapta a lányt), ám a park most sem állt üresen: a Potteristák helyét a Dagorhir egyesület vette át, ami tulajdonképpen a szegény ember hagyományőrzése, habszivacs kardokkal és anime jelmezekkel kiegészülve. Hogy milyen hagyományt őriznek, az mindenkinek a saját érdeklődésére van bízva; a jelmezekből, kékre festett arcokból és rókafülekből ítélve a nagy múltú, ősi Rettenthetetlen Naruto Hood Visszavág utódaival lehetett dolgunk...

Lovagok, vikingek, turisták - Első közös fellépésem az SCA csapatával

Végre eljött az ideje hogy előhalásszam a tengeren át magammal hurcolt reneszánsz ruhát: a hosszú hétvége örömére kis SCA csapatunk felpakolt és elment bemutatkozni egy közeli fesztiválra.
A "közeli" ebben az esetben egy órányi autóutat jelentett egy apró, Oakwood nevezetű városkába, ami a feliratok tanúsága szerint közvetlenül a sherwoodi erdő mellett fekszik, egy Defiance nevű nagyobb település külvárosaként. Erről ennyit. A navigálással volt némi gond, mert mint kiderült, másfél órás körzetben négy teljesen különböző Oakwood létezik. De a végén azért mindenki odatalált.

Részemről új képzeletbeli otthonom bárója és bárónője hátsó ülésén tettem meg az utat, tekintve, hogy saját járművem nincs. Ismerős hangulat uralkodott a kocsiban: a két első és az egyik hátsó ülés kivételével az egész furgon rogyásig volt páncéllal, fegyverrel, pajzzsal, lándzsával (srégen saroktól sarokig) és sátor-alkatrészekkel. Az út vidám hangulatban telt, és menet közben elkezdtem tanulni az SCA belső működését és történetét - mert kitől tanuljon az ember ha nem a földesuraitól?

Bowling Green a Marche of the Marshes nevet viseli Amerika képzeletbeli térképén. Két másik közeli településsel együtt (Toledo - Hróðgeirsfjörðr és Findlay - Catteden, tőlünk délre) a Vörös Lándzsák báróság hatalma alá tartozik, mely felett a jelenleg zajló öt éves periódusban Raffaele és Margherita báró és báróné uralkodnak. Uralkodási idejük azért ilyen hosszú, mert a királyság, ami az egész Középnyugatot magába foglalja (Középső Királyság) évente vált uralkodót és örökösöket egy nagy lovagi torna keretein belül. Valakinek állandónak is kell lennie...
A fesztivál déltől este hatig tartott, és bár lógott az eső lába, végül mégsem áztunk meg. Működtettünk egy információs pultot ahol az emberek megkérdezhették, mi is az az SCA; egy pavilonban öt kézműves asztalt állítottunk fel ahol a gyerekek címereket rajzolhattak, festhettek, láncszemeket bogozhattak, és szőhettek-fonhattak, kedvük szerint. A fiúk vívásból tartottak bemutatót, a lányok a kézművességen dolgoztak, én pedig részemről mesét mondtam a szünetekben, amíg a lovagok sok korsó vízzel élesztették magukat újra. A mesélés teljesen felélesztett engem is; már hiányzott az elmúlt hetekben nagyon...
(Zárójelben jegyezném meg, hogy bár lovagnak nevezem őket, az egész báróságban csupán egyetlen hivatalos lovag él, Sir Pellinore, akit még az előző király ütött lovaggá. Ezt onnan lehet tudni, hogy fehér övet visel, míg a többiek pirosat. Lovag úgy lesz valakiből, hogy lovagi tornákat nyer, elismerten jól vív, van legalább egy mestersége - kézműves avgy előadói - és részt vett rendezvények aktív szervezésében is. Ha mindez összejön, már csak az kell, hogy valaki felhívja az uralkodó pár figyelmét az illetőre, és jöhet is a lovaggá ütés...)
Sir Pellinore, bár a báróság területén él, nem a mi csapatunkban vív, így vele most találkoztam először. Nagyjából a vállamig ért az útiember, barátságos babakék szemei voltak és csendes, jó kedélyű mosolya, és olyan könyörtelen pontossággal tarolt le mindenkit a párbajokban hogy leesett az állunk - majd utána kezet nyújtott az ellenfélnek, felsegítette, és bocsánatot is kért. Ha valaha eljutok odáig hogy Kerekasztal témájú regényt írjak, neki biztosan helye lesz benne...

A csapat kabalája és egyben legifjabb taga a Pici Viking volt: második generációs SCA tag, és zsenge fél éves kora ellenére már van SCA neve (Thora, mivel apuci norvégabb mint a pulóver) és rangja, valamint méretre szabott viking szoknyácskája is. A lányok nagy része egyébként vikingben virított, kivéve engem és Bea asszonyságot, aki méhecskékkel kivarrt kora középkori ruhában tolta, főleg azért, mert egyedül ezt tudta összevarrni a következő SCA baba jelenlegi tartózkodási helye fölött. A fiúk között rómaitól késő középkorig volt minden. Az SCA nem szívbajos, ha korszakok keverednek.

Jelen volt a szomszéd báróság uralkodói párja is, akik történelmileg hiteltelen de roppant bájos római-viking házasságban élnek. Ők voltak azok, akik meghívtak minket a rendezvényre, és magukkal hozták a saját udvartartásukat is. (Itt egyébként meg kell jegyezni azt is, hogy az egész hacacárét ingyen csinálja mindenki - az SCA egyik kimondatlan szabálya az, hogy ez hobbi, mindenki azért csinálja mert élvezi, és ezért, kivételes esetektől eltekinve, nem is kérnek érte pénzt.)

Amíg a lovagok középkori barnacukros limonádét hörpöltek, egy kis táncolásra is sor került, főleg a kézműves asztalok körül; a fennmaradó holtidőt pedig arra használtam fel, hogy buzgón piszkálgattam a csapat veterán tagjait, akik minden kérdésemre birkatürelemmel válaszolgattak. Átlapoztam a magunkkal hozott bemutató albumot is, amiben többek között kézzel illuminált oklevelek is szerepeltek, kinek-kinek saját történelmi személyisége nyelvén - közép-spanyolul, közép-angolul, franciául stb. Több hivatásos művész is van a csapatban, a rajz és kalligráfia az ő kezük munkáját dicsérte. 
Miután tábort bontottunk és elszéledt a közönség, megálltunk egy közös vacsorára hazafelé menet. Evés közben aztán előjöttek a legjobb sztorik a szervezet történelméből, és a nagy röhögésre (meg a középkori ruhákra) odasomfordált a pincér is, egy fiatal srác, akit a vacsora végére sikerült sorainkba toboroznunk. 

Evés közben külön sokat beszélgettem Godfrey-vel, aki a csapat hivatásos középkori szakácsa, és mindent tud, amit elmúlt korok étkezési kultúráiról tudni kell. A jó hangulatra végül az tette fel a koronát, hogy a báró nagyvonalúan megvendégelt engem, mint a csapat legújabb tagját. A csapat végül Pici Viking hangos követelőzésére bomlott fel, és indult haza. 
Még mindig szeretek bárd lenni.

Péntek esti kicsapongás

Ha péntek este, akkor társasjáték. Nyilván. Miért, mire gondoltatok?

A félév kezdetével visszaköltözött a játék-klub a campus területére. Az áttelepülés nem sikerült teljesen zökkenőmentesen: valaki rászervezett a szokásos nagyteremre egy konferenciát, minek következtében a klub egy osztályterembe szorult. Ez azonban senkinek sem szegte kedvét.
Most, hogy megint hivatalos minőségében működik a klub, felbukkantak a raktáron lévő játékok is, amiket egyetemi pénzből vásároltak; csak úgy roskadozott alattuk az asztal. Mire odaértem (tíz perccel kezdés után), már öt asztal körül tobzódott a több tucat fős társaság, és a mi kis csoportunknak csak a szőnyegen jutott hely. Amíg mi Resistance-t játszottunk (Heathert és engem nem szabad egy csapatba osztani, könyörtelenül manipuláltuk együtt az egész bandát) addig a fejünk felett vígan zajlott a Magic, Cards Against Humanity, Firefly (abból is van társas!), és hasonló nagycsoportos játékok. Később aztán toltunk egy kör Ticket to Ride-ot is, aminek keretein belül szépen belebuktam a vadnyugati vasútépítésbe, majd úgy döntöttünk, felavatunk egy új játékot, ami a Redshirts névre hallgat.
Elég egyszerű kártyajáték, a Star Trek világára alapul, és az nyeri meg, akinek először nyiffan ki az összes piros inges "Olsen zászlósa." Miközben mindenféle veszélyes küldetésekre küldjük a sajátjainkat ("piszkáld meg azt a zöld trutyit egy bottal, nem lesz baj!"), arra is figyelni kell, hogy a többiek zászlósait minden áron megmentsük a biztos haláltól. Így történhetett, hogy a másfél órásra elhúzódó játék folyamán a "McSzőke közlegény" (aki grafikájára nézve bögyös, leírására nézve pedig "egyetlen képességgel sem rendelkezik") többszörösen túlélte a játékot, hatástalanított egy nukleális töltetet, megmentett egy bolygót, és még a Kobayashi Maruba se pusztult bele... (Trekkik előnyben). Végül aztán este tizenegy magasságában feladtuk a küldetést. Ilyen nehezen pusztuló közlegényeket sem láttam mostanában...

Mennyit nyom egy jegesmedve?

A fene se tudja, de megtörik alatta a jég.

(Na ez a poén is csak angolul ér valamit...)

Azt hiszem sikerül lassan belerázódnom a tanításba. Úgy döntöttem, hogy az unottan üldögélő pszeudo-tindzsereket úgy tudom kirángatni a csigaházukból, ha beszéltetem őket (micsoda felfedezés). A pénteki óra első felében kis kártyákat osztottam szét közöttük, és két dolgot írattam le mindenkivel: egy, hogy miről szeretne bővebben hallani a félév folyamán, és kettő, ha bármilyen nyelvet megtanulhatna, melyik nyelvet választaná és miért. Miután mindenki elkészült a körmöléssel sorra szólítottam őket, és egyenként be kellett mondaniuk a választott nyelvet, és hogy miért választanák. Listát írtam belőle a táblára, és az volt a cél, hogy lássuk, mennyi különböző nyelv gyűlik össze, és melyik a legnépszerűbb.
Úgy tűnt, jó témába botlottam: mindenki fellelkesült és bő lére eresztve magyarázta, miért is tanulna és micsodát. A nyelvtanulás az amcsi diákoknak majdnem hogy mágikus dolog. A nyertes fej fej mellett az olasz és a francia lett - előbbi családi hagyományból, utóbbi érdeklődésből. Második helyen holtversenyben a praktikus nyelvek végeztek - spanyol és kínai, tudatosan készülve Amerikai jövőjére. Volt rajtuk kívül még német, orosz, japán, és néhány érdekesebb is becsusszant, mint például a latin és a hawaii.
A háttérben hallottam a jég ropogását ahogyan megtört; az óra következő részében nyelvtanulásról, kulturális kommunikációról, meg hasonló témákról beszélgettünk; oda futott ki a dolog, hogy körberágtuk a kommunikáció témáját, főleg azt, mennyire frusztráló, ha az ember nem érti a másikat, és kívül reked egy idegen nyelvű beszélgetésen. Alantas szándékaim voltak a témával, és az egész osztály szépen bele is sétált.
Az óra utolsó húsz percét mesemondásra tettem félre. A jövő héten nekivágunk az egyes kultúrák tárgyalásának, és az amerikai tankönyvek ebben a témában általában a kályha mellől indulnak el: az indiánokkal. Mi is onnan fogunk, de hogy hozzam az urópai perpektívát, előbb két órát félretettem a vikingekre is. Egyrészt magánpasszióból (helló Noémi!), másrészt pedig mert sokan elsiklanak a tény felett, hogy az első név szerint ismert európai, aki az új kontinensen született, egy viking bébi volt, Snorri nevezetű, és ezt a Grönlandiak sagájából tudjuk. Rajta kívül a saga rendelkezik még egy érdekes pillanattal: az első forrása európai és indián kultúrák találkozásának, amikor is egy viking és egy indián asszony összenéz az ifjú bébi bölcsője felett, és megpróbál kommunikálni. Viking (izlandi) oldalról a karakter külön érdekes: ő Gudridr, Vörös Erik menye, akit a "Messze Utazó" névvel illet a saga irodalom, mert nem csak Norvégiától Ameirkáig jutott, de élete végén még Rómába is elzarándokolt, háromszoros özvegyként, hobbiból.
A történetet Gudridr szempontjából meséltem el. Azt hiszem, az osztály többsége most kezdte el kapizsgálni, hogy mit jelent, hogy mesemondó a tanár. Itt már teljesen elememben éreztem magam - a mesét hallgató tinédzserek látványa (ellenben az aktívan tüntető tinédzserekkel) már nagyon ismerős és megnyugtató környezet.
Házi feladatként egy rövid cikket kaptak a saga hátteréről és arról, hogyan totózták ki a nyelvészek, hogy itt inter-kulturális kommunikáció történik (a saga szövege sohasem nevezi a másik nőt indiánnak). A következő órán elkezdjük boncolgatni Amerika történelmének kezdeteit, a vikingeket, a nők szerepét a történelemben, és hasonló jó dolgokat. Beszedtem a kis kártyákat is az óra végén, és sok meglepő dolgot találtam rajtuk: az osztály jelentős része konkrétan az indián kultúrákra kíváncsi leginkább, de volt olyan is, aki az ázsiai-amerikai közösségekről szeretne többet hallani. Érkeznek már az első beadandó dolgozatok is, amikben arról kellett írniuk, mit gondolnak a saját kultúrájuknak. Többen írták, hogy eddig életükben nem gondolkodtak még el ezen, de kíváncsiak a továbbiakra.
Az egyik kártyán az állt: "Még mesét, sokat."

Bumm. Jegesmedve.

Már megint mit tanul a mesemondó

Az utóbbi időben rengeteg rövid és csattanós választ sikerült kifejlesztenem arra, mit is csinálok már megint a Zusában tulajdonképpen. Általában az 'amerikanisztika' vagy a 'kultúrantropológia' ki is elégítette az érdeklődők kíváncsiságát, de ha már a doktorinál tartunk, ennél azért kicsivel bonyolultabb a dolog. Szóval íme a hivatalos (és pontos) válasz:
Doktori képzést végzek Amerikai Kulturális Tanulmányok (American Culture Studies) szakon, Film, Média és Kultúra szakirányon, Popkultúra minorral, mesemondás és játéktervezés témakörben.
Jep.

Az első félév szokás szerint hektikus és zsúfolt és kétségbe ejtő, és egyben rettenetesen izgalmas is. Az órarend nagyjából a következő:

Kulturális Pluralizmus az USA-ban: Ez az a tantárgy amit én tanítok. A második órára már egy kicsit életre kelt a társaság; harmincöt diákból öt fiú, és főleg az ő hangjukat hallom, miközben a lányok unottan bámulnak rám. De legalább elkezdtünk kultúráról, nemzetiségről, meg hasonló érdekes témákról beszélgetni.

Amerikai Kulturális Tanulmányok elmélet: Az elméleti óráktól mindig is elemi erővel rázott ki a hideg, és ez most sincsen másképp, de a doktorihoz nem lehet eljutni elmélet nélkül. Rengeteg olvasás és nem kevés frusztráció vár ránk ebben a félévben. Engem külön szórakoztat, hogy a marxizmustól indulunk...

Amerikai Kulturális Tanulmányok pedagógia: Ezen az órán megtanuljuk hogyan tanítsuk azt amit vele párhuzamosan tanítunk. Nagyon hasznos óra kezdő tanároknak, és jár hozzá reggeli kávé és fánk. Leginkább tanári önsegélyező körnek lehetne nevezni, de azért kaptunk hozzá egy rakat tankönyvet is az egyetemi oktatás mikéntjéről és hogyanjáról.

Kulturális Turizmus: Ebben a félévben ez az óra képviseli a popkultúra tanulmányaimat. A turizmus különböző formáiról szól, arról, hová utaznak az emberek, miért, és hogyan. Eddig rettentően érdekes óra, és sok saját kutatást is végzünk majd a félév során.

Új Média Kutatás: Ezen az órán az osztály legalább annyira érdekes mint a tananyag: majdnem kizárólag nemzetközi diákokból áll (a professzor pedig koreai-amerikai). A három amerikai mellett van három arab, egy iráni, egy tajvani, két kínai, egy koreai, egy ghánai és egy magyar is. Mivel főleg azzal foglalkozunk, hogyan folytat valaki tudományos kutatást az Interneten (linkanalízis, kódolás meg hasonlók), mindig érdekes a különböző országokból érkezett emberek véleményeit hallani. Az első órán például arról volt szó, miben különböznek a különböző politikai pártok blogolási szokásai egymástól. Mivel igyekszem popkultúrából diplomázni, nem árt, ha megtanulom, hogy kutatja az ember a médiát...

Így neveld az elsősöket

Életem első doktori ösztöndíjasként tartott egyetemi előadása (Kulturális Pluralizmus Amerikában) traumatikus élmény volt. A trauma főleg abból származott, hogy eddig valahányszor iskolai közönség elé álltam, mindig mesemondói minőségemben voltam jelen: olyan személyként, aki besétál az osztályterembe, érdekes és szórakoztató dolgokat mond, űzi a saját mágiáját, aztán óra végén kisétál az ismeretlenbe. Ma viszont, amikor besétáltam a terembe és harmincöt enyhén unott, kifejezéstelen elsős arc bámult vissza rám, rá kellett döbbennem, hogy ezúttal nem én vagyok Seherezádé... a szörnyű igazság az volt, hogy én vagyok a TANÁR.

Gah.

A felsőbbéves péhádésokból jószerével harapófogóval sem lehetett hasznos tanácsot kihúzni arra nézve, pontosan mit is kéne tanítanom, úgyhogy magamtól alkottam még az egész féléves tantervet, ami egyaránt volt remek móka és kicsit olyan érzés, mintha vak vezetne világtalant. Végül aztán úgy döntöttem, ha már kulturális sokszínűségről van szó, akkor én bezzeg ezt mesemondással fogom tanítani - nem csak a magaméval, hanem a másokéval is. Így született meg a végleges tanterv, amely nagyrészt mesemondó videókat, könyv-részleteket, és érdekes antropológiai cikkeket tartalmaz.
Az egyetlen tanács amivel az elsősök elé vetettek bennünket az volt, hogy sokkal könnyebb a félév elején kemény tanárnak lenni és aztán barátkozni meg a diákokkal, mint barátságosan kezdeni és később keményíteni befelé, amikor már beleszoktak a jó dolgukba. Így aztán akármennyire is dolgoztak bennem a mesemondói ösztönök, hivatalos tanári minőségben masíroztam be az osztályterembe, és azzal töltöttem el a rendelkezésre álló háromnegyed órát, hogy megvitattam az osztállyal a tantervet és a félév során rájuk váró feladatokat. Többek között a tudomásukra kellett hoznom, hogy nem az én feladatom megtanítanö őket beadandó dolgozatot írni - ezért aztán nem kifogás, ha félév végére nem derítik ki maguktól. Arra is fel kellett hívnom a figyelmüket, hogy ha nem tudják, mi az a plágium, attól még sajnos fel kell őket jelentenem érte, ha ellopják valaki más dolgozatát. Az óra végére már én éreztem kényelmetlenül magam, mire végigértünk a szabályokon, és sikerült megválaszolnom minden kérdést ami a tankönyvre, olvasmányokra, feladatokra és beadandó dolgozatokra vonatkozott (pedig esküszöm, egyikből sincs sok).
Azzal a vigasztaló tudattal távoztam az osztályteremből, hogy innen valószínűleg már csak felfelé nőhetek a szemükben...

(Szerdán elkezdünk értelmes dolgokról, mesékről meg kultúráról beszélgetni. Úgy érzem, a nehezén már túl vagyok.)

Feltámad az egyetem

Péntek reggellel véget ért az egész heti csend, nyugalom és szabad parkolóhelyek korszaka: megkezdődött a beköltözés az elsős és a visszatérő diákok számára. Az ablakomból kitekintve remek kilátásom nyílt a szemben lévő parkolóra amit utánfutók és furgonok tengere árasztott el, melyek végtelen mennyiségben ontották magukból a dobozokat, bútorokat, aggódó szülőket és tágra nyílt szemű csemetéket. Mindenki élénk narancssárgában feszített - a szülők nyilván már előre beszerezték az egyenruhát a költözéshez - és a lányok körül segítőkész felsőbbéves fiúk sürögtek, akik karizmaikat fitogtatva szállították a dobozokat kocsitól kollégiumig.
A szomszéd házban lakó fratboyok se várattak magukra sokáig: a helyi tradíciót felelevenítve kitettek egy hatalmas "TE DUDÁLSZ MI ISZUNK" táblát reggel kilenc tájban, és hűségesen tartották magukat a megállapodás rájuk eső részéhez (sőt, a legtöbbje akkor is ivott, amikor senki nem dudált). Két házzal lejjebb a lányok háza előtt is akadt tábla: "ITT ADJÁTOK LE AZ ELSŐS FIÚKAT." A házak előtti kis zöld területet rendőri kordonnal húzták körbe, hogy az ivászatot ne szólja meg a rendőrség (magánerületnek minősül a gyep, ha van körülötte kerítés). A campus másik végében egy "Elsős dezorientáció" csoport vágtatott fel-alá lófejes maszkokban, igyekezve minél nagyobb káoszt kelteni. A városban teljesen beállt a forgalmi dugó, és most már a kajáért is sorba kell állni. Erős késztetést éreztem hogy kitegyek egy "rómaiak menjetek haza" táblát az ablakomba...
Néhány elsős fiú megállított az utcán és megpróbált flörtölni velem. Miközben leráztam őket arra gondoltam, milyen mókás lesz, ha felbukkannak hétfőn az órámon és rájönnek hogy én vagyok a tanár...
A buli egész nap tartott, és természetesen éjszaka is; szombat délelőtt csendes lábadozásba merült a város, de délutánra megint visszatért beléjük az élet. Részünkről mi, idősebb diákok, Morcos Dave kocsmájába menekültünk a zaj elől (oda 21 éven aluliak nem mehetnek be) és sörrel, karaokival és beszélgetéssel múlattuk az éjszakát. Amikor hajnali egy felé hazainult kis csapatunk, az elsősök zombi apokalipszishez hasonló tömegekben lepték el a fő utcát, járdán és úton egyaránt; a legnagyobb csapat a sarkon lévő toborzóiroda előtt dalolta a verbunkost, és bár ideát szabadtéren tilos alkoholt fogyasztani, ők nyilván már felkészülten érkeztek a kollégiumból... a három perces hazaút tizenöt percre sikeredett, mert az ifjú zombik koordinációs zavaraikat meghazudtoló fürgeséggel ugráltak ki a kocsik elé, alá és mögé.
A rendőrség egész éjjel teljes létszámban dolgozott; szedték össze az embereket nyilvános vizelésért. Bowling Green elmerült a bűn mocsarában.
Ma reggel igen nagy a csend.

Piknik és egyéb kalamajkák

Az orientációs maraton utolsó napjára már nem sok dolgunk maradt. Kellemes (ingyen) ebéd mellett összeültünk egy konferenciaterembe a felsőbbévesekkel és a tanárokkal, és elbeszélgettünk a tanszékről, az órákról, a tanításról, meg az egyetemi létről úgy általában. A tanárok mind jó fejnek tűntek, főleg a két hölgy aki velem szemben ült, és olyan különbözőek voltak hogy magamban csak Hófehérke és Rózsapiros néven emlékszem rájuk - egyikük hosszú fehér hajú, törékeny, mosolygós, anyáskodó alkat (film szakos) a másik pedig rövid vörös hajú, karakán, "ha tiszteletet akarsz parancsolni az osztályban ne hagyd hogy megérezzék a félelmed" típusú nő, aki ellenben nagyon barátságos volt velünk és hasznos tanácsokat adott a félév túléléséhez. Egy órára még ki is küldték a tanárokat, hogy nyugodtan beszélgethessünk a felsőbbévesekkel. Eddig nem sok piszkos dolgot tudtunk meg, úgy tűnik, minden diák rajong az itteni tanárokért...
Délután egyesével is leültünk beszélgetni a tanszékvezetővel, hogy meggyőződhessen róla, készen állunk a félév kezdetére. Ennél jobban már nem leszünk készen úgysem, de azért jó volt egyszer nem tömegben beszélgetni ( a délelőtt folyamán négyszer mutatkoztunk be, ebből háromszor ugyanabban a teremben...)
Délután kisétáltam a városi parkba: az orientációs hét zárásaként pikniket szerveztek nekünk, még akkor is, ha lógott az eső lába. Szerencsére volt pavilon-tető a fejünk felett, mert félúton el is eredt az eső, így az ételkészítést a férfi tanárok a grillsütő fölé tartott esernyők alatt fejezték be. Volt minden, ami szem-szájnak ingere, plusz az összes jelenlegi és volt popkultúra és amerikanisztika szakos hallgató, kutyástul-gyerekestül, csak úgy zengett tőlünk a pavilon, két óra alatt rekedtre beszélgettem magam. Sok jó fej emberrel sikerült megismerkedni, többek között a két másik péhádéssal is, akik ugyanazt az órát tartják amit én, csak online. Az egyikük egy nagyon kedves kis kutyát szorongatott, a másikuknak pedig rikító neonzöld csíkok voltak a hajában, és lány gamerekről írja a disszertációját. Érdekes egy banda vagyunk, az biztos. Azt is megtudtam, hogy az egyik csaj szintén szerepjátékos témából doktorizik, csoportdinamikai szempontból - embereket interjúvol meg arról, kitől tanultak játszani, ki "avatta be őket" a játékos csapatukba. Vele rögtön telefonszámot is cseréltem, lesz miről beszélgetnünk.

A piknik és a beszélgetés végeztével átkocogtam a szomszéd pavilonba, ahol már gyülekeztek az SCA lovagok az esti edzésre. Megint voltunk legalább negyvenen, elképesztően aktív a banda, már a tornaterem bejáratában egy halom páncélon kellett átgázolnom. Volt sok új arc, többek között egy eltévedt római legionárius is, aki a lábaim elé zuhant, amikor meghallotta hogy rómás régész vagyok. A múlt heti újoncra is találtak egy rend páncélt, és csak akkor jöttem rá, ki páholja, amikor az ellenfele felcsapta a sisakrostélyt, és kedvenc bárdunk vigyorgott vissza rám. Bárdból egyébként ezúttal több is volt, szám szerint négy, akik közül ketten énekléssel, ketten pedig színészettel foglalkoznak.
Nem mindenki állt be harcolni - elég kemény szabályaik vannak rá, ki foghat fegyvert (16 év alatt például senki, amiért is egy nagyon elszontyolodott kettes számú Merida üldögélt a terem szélén, aki két hónap múlva tölti be a tizenhatot és veheti fel apuci rá illő teljesvértjét). Akik nem harcoltak, azoknak a terem másik felében egy meghívott előadó tartott órát a középkor gyógyfüveiről és általában a gyógynövény-termesztésről. Az ohiói egyetemről jött a hölgy, és egy csokor gyógyfüvet is hozott magával, amiket meg lehetett szagolgatni. A terem szabadon maradt csücskében egy hosszú asztalnál lázas kézművesmunka folyt, a kendőhímzéstől a bőrlyukasztásig, sőt, egy metálos csaj egy rokkát (!) is felállított, és unott arccal de nagy gyakorlattal font, miközben nézte a lovagokat.
A gyógyfüves előadás végeztével kitódultunk a szabadba és a füvön ülve beszélgettünk nagyjából mindenről, a középkortól a képregényekig. Egy idő után valaki felvetette, hogy autentikusabb lenne, ha tűz körül ülnénk, mire valaki "kreatív anakronizmus!" felkiáltással kitette középre a telefonját, aminek a képrenyőjén egy gyertyaláng lobogott. Valaki latinul olvasott fel a Micimackóból a hecc kedvéért, majd mindannyian felkerekedtünk és áttettük a székhelyünket a szokásos sportkocsmába, ahol fahéjas csigát ettünk, és éjfélig folytattuk a végtelenül komoly beszégletést.
Ma sem kell altató.

Seregszemle

Az új hét kezdetével szorgosan tovább orientálódunk. A hétvége alatt megérkezett a campusra a friss hús: most már nem csak a nemzetközi, hanem az amerikai mesterszakos és péhádés diákok is velünk vannak, és együtt vágtunk neki az egy hetes adminisztrációs akadálypályának.
Ami a saját szakomat illeti: megint csak aprócska világba sikerült csöppennem. A doktori képzést mindössze hatan kezdjük az idén, mesterszakra pedig öt embert vettek fel. Az egész csapat elfért az American Culture Studies tanszék tárgyalótermében, még akkor is, ha mellék zsúfolódott két roppant segítőkész másodéves, a titkárnő, és a tanszékvezető is. Utóbbi azonnal a szívünkbe lopta magát: hórihorgas, folyton mosolygó, közvetlen fickó, kutatási területére nézve a korai amerikai történelem szakértője (amit mifelénk koraújkornak szokás nevezni), aki gyakorlatilag személyesen választott ki mindannyiunkat és saját kezüleg gondoskodott róla hogy a lehető legsimább utunk legyen a felvételi értesítéstől idáig. Azt szeretem a kicsi szakokban, hogy mindenkivel van idő személyesen foglalkozni. Háromszáz fős első évfolyamokból nem pátyolgatnak így senkit.
Az első délelőtt ismerkedéssel telt, hamar összemelegedett a társaság. Van közöttünk újságíró, angoltanár, író, több filmkritikus és reménybeli rendező, feminista történész, és természetesen nem kevés kocka (utóbbiak közül sokan az előbbiek is). Kutatási területeink széles skálán mozognak: foglalkozunk női történelemmel, gyarmatosítással, képregényekkel, horrorfilmekkel, néprajzzal, modern fotóművészettel, zombikkal, és mesemondással is (találjátok ki, ez utóbbi kicsoda...). Tettünk egy túrát a campuson, megcsodáltuk a fontosabb épületeket, fizetési- é adópapírokat töltöttünk ki, és ingyen pizzát ebédeltünk a tanszék számlájára, osztozva a zsákmányon az időközben hozzánk verődött újonc popkultúra-szakos mesterdiákokkal. Utóbbiakkal nem volt nehéz megtalálni a közös hangot: a csapatot terelgető felsőbbéveseket már ismertem a februári konferenciáról. A zöldfülűek között vannak zenével, rajongói kultúrákkal, irodalommal, képregényekkel és hasonló érdekes dolgokkal foglalkozó egyének, sőt, még egy szerepjáték-szakértő is akadt, akivel rögtön sikerült össze is spanolni, és a desszert alatt már közös tanulmány publikálását tervezgettük.
Beszerveztek minket egy privát túrára a könyvtárba is, ahol betekinthettünk a kulisszák mögé. Végtelenül érett és felelősségteljes csapatunk természetesen még véletlenül sem süllyedt volna olyan gyerekes tevékenységek szintjére, mint például hogy a sínen mozgó raktári polcok segítségével élőszereplős adaptációt adjon elő a Csillagok Háborúja szemétzúzda-jelenetéből... (khm) A popkultúra könyvtár raktára egyébként kincsek végtelen tömegét rejti (nem is csoda hogy a nyolcemeletes épüeltből egy egész emeletet tesz ki). Detektívregények, romantikus ponyvák, fantasy és sci-fi irodalom gamradái tárultak fel előttünk, valamint tévésorozatok és filmek lenyűgözően hiánytalan gyűjteménye. Ezeken kívül bukkantuk még nagyjából nyolcezer filmplakátra, több szekrény antik képeslapra, magazinokra (könyvtárunk egyike azon kevés akadémiai intézményeknek ahová kutatási okokból jár a Playboy...), társasjátékok százaira, és a sokat emlegetett Star Trek sarok is megvolt végül, ahol a vulkáni hárfától a "4 tribli" feliratú dobozig volt az égvilágon minden, amit egy veterán trekki legmerészebb álmaiban kívánhat.
A popkultúra emelet után alászálltunk a zenei gyűjteménybe, amit a gyűjtemény létrehozója, egy ősi ám hősi bácsi mutatott be nekünk annyi lelkesedéssel és rosszul időzített poénnal, hogy egy órán keresztül gurultunk a nevetéstől ("És emlékeznek még arra amikor megjelentek az első magnókazetták? Hej azok voltak ám a szép idők! Nézzenek ide! Metélzene, négy lemez, meg a borítója! Ezt próbálják meg elcipelni házibuliba!"). A gyűjtemény milliós (!) nagyságrendű, és a legkorábbi lemezektől a legjabb albumokig van benne az égvilágon minden, ami zene (speciális Elvis-gyűjteménytől a rózsaszín bolyhos lemeztáskáig). A bácsi akkora nosztaligával tekintett vissza az ötvenes évekre, hogy egyikünk se vallotta be neki, hogy akkor nekünk még a szüleink se éltek...
Az orientáció második napja korántsem volt ennyire izgalmas, bár legalább megint kaptunk ingyen kaját. Most már eléggé össze van szokva a társaság: amikor délután négykor elszabadultunk az "így használjuk a könyvtárközi kölcsönzést" előadásról, beültünk a helyi "renegát Dairy Queen"-be egy kiadós fagyizásra. (A DQ attól renegát, hogy helyi család üzemelteti, és makacsul ragaszkodnak az összes olyan fagyi-ízhez, ami az étteremlánc többi tagjából már tíz éve eltűnt). Együtt próbáltunk lelkierőt gyűjteni a holnapi napra, ami reggel nyolctól este hatig fog tartani...

Amerika magyarosan

Úgy tűnik, jókor érkeztem a környékre: ezen a hétvégén tartják Toledo közeli városában a harminckilencedik éves Birmingham Ethnic Festival-t, ami magyar fesztiválként is ismeretes. Az Internet segítségével sikerült kapcsolatba lépnem néhány helyi magyarral, és végül találtam egy nyugdíjas zeneprofesszort, aki BGben lakik, a felesége mesemondó, és megengedte, hogy csatlakozzam hozzájuk egy szombat délutáni kiruccanás erejéig.
Birmingham meglepő módon a toledói magyar negyed hagyományos neve. A magyarokon kívül persze találhatóak itt egyéb nemzetiségek is, mint például lengyel, szlovák, és - a zászlókból ítélve - szórványos mexikói is. Ennek ellenére a kocsiból kiszállva leginkább a magyar nemzeti színek élénk kavalkádja volt szembetűnő.
A magyar negyed tartalmaz egy hatalmas, száz éves katolikus templomot, mely a Szent István névre hallgat, és egy kisebb református templomot is (sajnos a nagyobbik csak vasárnap van nyitva, így belülről nem tudtam megnézni). A fesztivál idejére lezárták az egész utcát és sátrakat meg bódékat állítottak fel mindkét oldalon. A rendezvény leginkább a magyar konyha és a magyar zene körül forgott: legalább két helyen volt szalonnasütés, több bódéban árultak csirkepaprikást, töltött káposztát és mákos rétest is. Két színpadon folyt a zenélés és táncolás, vagyis leginkább csak a zenélés, mert mi pont ebédidőben érkeztünk. Később aztán voltak osztrák táncosok, egy ír csoport, és egy kanadából érkezett magyar néptáncegyüttes is. A bódékban magyar zászlókat, kitűzőket, paprikát, és hímzett ingeket-terítőket lehetett vásárolni. A kedvenc bódémban pólókat árultak olyan ötletes feliratokkal, mint hogy "Cuki magyar vagyok" (és pulikutya) és hogy "Nem elég ha tehetséges vagy, magyarnak is kell lenni", meg hogy "Ez egy magyar dolog, te úgysem értenéd." A magyaros árukon kívül kivonult több helyi kézműves is, főleg ékszerekkel és ruhákkal. Megismerkedtem a helyi magyarság képviselőivel, mindenki nagyon örült nekem mint mesemondónak. Három óra után kezdett besülni az agyam a folyamatos magyar-angol váltogatástól, de jól esett élőben látni egy amerikai magyar közösséget, ilyenben eddig még úgysem jártam.
A többiről beszéljenek a képek.